Szegény ország szeméthaszna

Magyarországon egy 120 literes lakossági kuka ürítési díja 200 és 800 forint között van. A hulladékgazdálkodás rendszere az önkormányzati önállóság jegyében szerveződött – egyszerre jellemzi a helyi viszonyokhoz alkalmazkodó finomhangolás és a káosz. A lakosság csak azért nem lázadt még föl a zsebére menő rendetlenség miatt, mert fogalma sincs, mennyi pénzt kérnek ugyanazért a szolgáltatásért más településeken, arról pedig még kevésbé, hogy miből adódik a különbség – írja a nol.hu internetes portál.

Általánosságban el lehet mondani, hogy aki többet tud fizetni, attól többet is kérnek. Borsodban és a Nyírségben ki tudnak üríteni egy kukát 250 forintért, Bács-Kiskun megyében 350-400 forint az átlag, a Dunántúlon 450 forint körül, jelentős szóródással, mert van, ahol 650-700 forintot is elkérnek. Demokratikus viszonyok közt a lakosságnak többféle eszköze is lenne a díjak befolyásolására. Fordultak már az Alkotmánybírósághoz is, de a többség jellemzően csak eggyel él: ha nem tud, nem fizet. Korábban ilyenkor a szolgáltató választhatott: vagy emeli a díjat, ilyenformán a nem fizetők helyett is kifizetteti a költségeit és a profitját azokkal, akik képesek és hajlandók fizetni.

Fotó: avemiskolc.hu

Ez azonban kétélű fegyver, mert egy idő után egyre nő a nem fizetők aránya, a törvénybe foglalt rezsicsökkentés miatt pedig a jövőben már nem is lehet árat emelni. 2013. január 1-jétől új hulladékgazdálkodási törvény van hatályban Magyarországon, amelyet néhány napja a közszolgáltatók minősítéséről szóló újabb törvénnyel kiegészítettek, és számos, többnyire részletkérdéseket érintő ponton módosítottak. A törvényt tavaly ősszel Illés Zoltán környezetvédelmi államtitkár verte keresztül a vonakodó Fidesz-frakción. Szabó Ferenc szegedi környezetgazdálkodási szakértő szerint a világ legkorszerűbb hulladékgazdálkodási elveit foglalták törvénybe – csak kérdés, hogy a német és osztrák viszonyokra szabott rendszert miként lehet a magyar lakossági jövedelmekből finanszírozni.

A Greenfo.hu, az államtitkárral más ügyekben igen kritikus zöldportál egyetértően idézte Illésnek a törvény rendelkezéseihez fűzött indoklását. E szerint a jogszabály érvényt szerez annak az elvnek, hogy minél kevesebb hulladékot kell lerakókban elhelyezni, és minél többet újrahasznosítani. Magyarországon nem keletkezik kiugróan sok hulladék – ahogyan mondani szokták, a szegény embernek a szemete is kevés. Nem is tudja senki, hogy pontosan mennyi az összmennyiség – becslések szerint évente 20 és 30 millió tonna között van. Ennek azonban nagyon kis részét hasznosítják újra – még Budapesten is csak 4-5 százalékát a Nyugat- Európa nagyvárosaiban jellemző 40-50 százalék helyett. Ha az összes hulladékot válogatás nélkül a lerakókban helyezik el, akkor azok gyorsan betelnek, egyre újabb és újabb szemétlerakókat kell nyitni. Közben pedig elvész az az érték, ami a hulladékból újrahasznosítható lenne. Illés Zoltán évi 200 milliárd forint elvesztegetett értékről beszélt, amit az új törvény hatására majd megőrzünk.

Szabó Ferenc szerint a közvéleményben és a környezetvédők körében is él az elképzelés, hogy a hulladék újrahasznosítása bombaüzlet. A lakossági hulladékra azonban ez nem igaz: mindössze 10-15 százaléka az, ami önmagában nyereségesen újrahasznosítható. Az is csak akkor, ha nem utólag válogatják szét, hanem eleve össze sem keverik a rákenődő, bomló konyhai hulladékkal. Ennek a legnagyobb része a különböző anyagú csomagolóeszköz, például hullámpapír. A keletkező hulladék fele vagy annál is több hasznosítható ugyan – de veszteségesen. Jelentős részben ennek is a lakosság szegénysége az oka: még a komposztot sem igen lehet eladni. Mivel az újrahasznosítás veszteséges, a törvényalkotók a negatív ösztönzést választották: bevezették a lerakási járulékot, amely 2013-ban 3000 forint, 2014-ben 6000, 2015-től 9000, 2016-tól pedig 12 ezer forint tonnánként. Ez a roppant durva, adószerű költségnövelés olyan helyzetet teremt, amihez képest az eddig veszteséges újrahasznosítás is „nyereséges” lesz. A törvény megtiltja, hogy ezt a terhet a lakosságra hárítsák – az önkormányzatokra azonban háríthatják, ha tudják.

A törvény 2014. január 1-jétől hatósági árassá teszi a hulladékszállítást – de nem egységessé: a Magyar Energetikai és Közmű-szabályozási Hivatal dönti el, hogy milyen költségelemeket ismer el a tarifában. A törvény rászorítja a szolgáltatókat, hogy kényszerítsék a lakosságot a szelekcióra. Még szó sem volt rezsicsökkentésről, amikor Illés Zoltán azt állította a törvény vitájában, hogy nem szükségszerűen drágul a szemétszállítási díj, mert a szolgáltatók a költségnövekedést az újrahasznosított anyagok értékesítésével kompenzálhatják.

Az önkormányzatok már akkor ágáltak ez ellen – kiszivárgott hírek szerint egy Fidesz-frakcióülésen ordítozásig fajuló vita alakult ki az államtitkár és egyes polgármester-képviselők között. Erre a helyzetre jött rá a rezsicsökkentés, amelybe a gáz- és az áramár csökkentése miatti hatalmas népszerűség-növekedés miatt beleszeretett a kormány, és a kiváló propagandaeszközt a választás napjáig fenntarthatóvá akarja tenni. Ennek érdekében simán keresztülgázoltak mind az önkormányzatok, mind a hulladékszektor egyéb szereplőinek az érdekein. A hulladék ügye ugyanis sokkal bonyolultabb, mint az áramé és a gázé. Igaz, a hazai energiaárak közel azonosak a nyugat-európaiakkal, a hulladékkezelés költsége pedig csak 10-40 százaléka annak, ám ebben a közszolgáltatási ágazatban jóformán ahány település, annyiféle tulajdonosi szerkezet és annyiféle önkormányzati gazdálkodási modell, településvezetői gondolkodásmód található – amelyek ráadásul választási ciklusonként változhatnak is. Semmiféle hulladékgazdálkodási stratégia nem alakult ki sem a rendszerváltozást követően, sem azóta. Néhány típus mégis világosan elkülöníthető. Szabó Ferenc szerint az egyik alapvető változat, ha külföldi tulajdonos is van a hulladékkezelő cégben. Hódmezővásárhelyen például még Rapcsák András polgármestersége idején privatizálták a szolgáltatást. A befektető, az osztrák A.S.A. holding természetszerűleg azt akarta, hogy nyereséget érjen el.

A rendszerváltozás után népszerű volt ez a modell, amely részleges tulajdont adott a külföldi cégnek, rendszerint 51 vagy 49 százalékot – de a menedzsmentjogokat általában átadta neki. Rendszerint olyan helyen jött létre ez a megoldás, ahol nem volt megfelelő lerakótelepi kapacitás, amit azután a külföldi befektető teremtett meg. Ők hozták a korszerű járműveket, konténereket, feldolgozó berendezéseket is. Ehhez a modellhez a rendszerváltozásnak az a naiv várakozása kapcsolódott, hogy az idegen nemcsak szép, hanem jó is: neki van pénze, fejlett technológiája, piaci tapasztalata, és alig várja, hogy segíthessen rajtunk. Kiderült azonban, hogy a külföldi befektetőnek többnyire eszében sincs a saját pénzét befektetni, hanem bankhitelt vesz föl, amit kamatostul a tevékenység bevételéből törleszt, emellett pedig még gyakran kiköt valamilyen garantált nyereségrátát is. Ebben az esetben az önkormányzatok kettős szerepben vannak: egyrészt tulajdonosok a cégben, ezért érdekeltek annak nyereséges működésében.

Másrészt a helyi lakosság képviselői, ebben a minőségükben eddig árszabályozó szerepet gyakoroltak. Ám ha nem akartak árat emelni, akkor a település büdzséjéből kellett kicsengetni a külföldi befektető garantált nyereségéhez hiányzó összeget. Szegeden más megoldást választottak. Mire a környezetgazdálkodás privatizációjára sor került volna, a városi vízmű esetében bebizonyosodott, hogy a külföldi befektető nem hoz megváltást. A francia befektetőt ugyanúgy megpróbálták kipaterolni a vízműcégből, ahogyan Pécsett meg is tették 2011-ben, de Szegeden ez még nem sikerült. Az akkori fideszes városvezetés úgy gondolta, hogy hitelből az önkormányzati cég is tud fejleszteni – egy 160 milliós csomagból beszerezték a hulladékfeldolgozáshoz szükséges legfontosabb szállító járműveket, munkagépeket. Az ezredforduló után pedig már lehetett az Európai Unió előcsatlakozási támogatásaira pályázni – Szegeden közel tízmilliárd forint külső forrást, zömmel uniós pénzt sikerült bevonni a fejlesztésbe.

Téved azonban, aki azt hiszi, hogy Szegeden olcsóbb emiatt a hulladékszállítás: áfával együtt több mint 700 forintért visznek el egy 120 literes kukát. Szabó Ferenc a nagyberuházások idején a Szegedi Környezetgazdálkodási Kht. igazgatója volt. Szerinte a két modell között az a különbség, hogy a külföldi befektető a közszolgáltatással szemben támasztott minimális követelményt akarja kielégíteni, profitot akar, és befektetési ciklusokban gondolkodik. Az Európai Unió viszont szigorú feltételekhez kötötte a támogatást. A nyugati szakértők úgy érveltek, hogy magas szintű szolgáltatást akarnak, ami Magyarországról nézve inkább megalomániának nézett ki – és arról is szólt, hogy az unió pénzén minél több drága eszközt vásároljunk nyugat-európai cégektől. Szegeden például tízezer tonnás komposztálóüzemet terveztek, ám egy holland szakértő addig nem hagyta jóvá a tervet, míg a kapacitást föl nem emelték 30 ezer tonnára. A helybeliek tudták, hogy soha az életben nem fognak ott előállítani évi 30 ezer tonna komposztot – de be kellett vállalni, különben bukták volna a támogatást.

Ami az egyik oldalról jó – az unió sok pénzt ad –, az a másik oldalról nehézséget jelent: tízmilliárdos fejlesztésnek évente legalább 300-400 millió forint az amortizációs visszapótlási kötelezettsége. Egy további modell, amikor sok-sok önkormányzat tulajdonában van a hulladékkezelő cég. Ilyen a vaskúti székhelyű Felső-Bácskai Hulladékgazdálkodási Kft., amelynek közel 30 önkormányzat a birtokosa. Ez valójában két önkormányzati társulásból indult – az egyik a hulladéklerakó és környezete, vagyis a telephelyül szolgáló ingatlan fölött rendelkezett, de jó ideig a vaskúti önkormányzat mint gesztor költségvetésébe építették bele a gazdálkodását. A másik maga a hulladékgazdálkodás, begyűjtés, feldolgozás – ez utóbbit ők is uniós projektekből fejlesztették, és ugyanúgy szenvednek a nyugat-európai normákra épülő szigorú előírásoktól, mint a szegediek. A sok kis Bács-Kiskun megyei önkormányzat először a Bajai Kommunális Kft.-t remélte szakmai iránymutatónak, a bajaiak azonban kihátráltak az együttműködésből.

Így lett a szakmai befektető a polgárdi székhelyű Vertikál Zrt., amely szintén önkormányzati hátterű, tisztán magyar tulajdonú cég. A felső-bácskai kft. bevásárolta magát a csongrádi székhelyű Homokhátsági Hulladékgazdálkodási Kft.-be, a fél Dél-Alföldet átfogó konglomerátum együttesen több mint 80 település hulladékát kezeli. Vörös Szilárd, a szűken kétezres lélekszámú Felsőszentiván polgármestere, aki 2002 óta vesz részt a társulás munkájában, büszke arra, hogy a rengeteg szereplő, ha sok vita árán is, de sikeresen megoldotta a feladatot. Az ISPA és a KEOP pályázatokhoz szükséges önerőhöz a társaságnak hitelt kellett felvenni, és az önkormányzatok vállaltak kezességet, ajánlottak fel ingatlanokat fedezetként. A falvakban az uniós csatlakozás nagyon nagy változást hozott: be kellett zárni a helyi szeméttelepeket, ahová korábban mindenki ingyen kihordhatta a hulladékot. Megszervezték a hulladék begyűjtését, és rávették-rákényszerítették a lakosságot, hogy fizesse a vidéki jövedelmekhez képest egyáltalán nem olcsó szolgáltatási díjat. A felső-bácskai kft.-nél például egy 120 literes kuka ürítési díja bruttó 488 forint – igaz, igyekeznek ezért külön szolgáltatást, például lomtalanítást is nyújtani.

Vörös Szilárd szerint a lakossági jövedelmek csökkenése veszélyezteti leginkább a jelenlegi szolgáltatási színvonal fenntartását. Egyre több ugyanis a kintlévőség, és a többség nem azért nem fizet, mert nem akar, hanem mert nincs rá pénze. Nem nagyon van eszköz a tartozás behajtására –hiába terhelik rá az adósságot a házakra, azokat sem lehet eladni. Van még egy gyakori megoldás – ezt többek között Makó önkormányzata választotta. Ők egyszerűen megpályáztatják a szolgáltatást, és amelyik cég előnyösebb feltételeket kínál, azzal szerződnek. Buzás Péter polgármester elmondta: 2010-ig a Bio-Pannonia Kft. gyűjtötte össze a lakossági szemetet a városban. Egy 120 literes kukát bruttó 316 forintért ürítettek ki – korábban ez éppen 100 forinttal volt olcsóbb az osztrák tulajdonosi hátterű A.S.A. ajánlatánál. 2010-ben azonban az A.S.A. ráígért a Bio-Pannoniára – 293 forintért vitte el a szemetet, miközben a Bio-Pannoniának betelőben volt a lerakója, és a bővítés költsége miatt 390 forintra akart emelni.

2013 márciusában, amikora Fidesz-kormány bejelentette, hogy a rezsicsökkentés a hulladékkezelést is érinti, és július 1-jétől tíz százalékkal kötelezően csökkenteni kell a szemétszállítási díjat, az A.S.A. felmondta a szerződést a makói önkormányzattal. Ez kisebbfajta vihart kavart – ellenzéki lapok azt prognosztizálták, hogy a külföldi cégek sorozatosan mondják majd fel a szerződéseket, nem lesz, aki elhordja a szemetet, és mind úgy járunk, mint az olaszok Nápolyban, ahol a végén már magasabbak lettek a szeméthegyek,mint a házak. A külföldi, jellemzően osztrák cégek feljelentették Magyarországot az Európai Bizottságnál, hogy indítson kötelezettségszegési eljárást, mert az állam beleavatkozik a piaci viszonyokba. A háttérben ugyanakkor a magyar kormánypolitikusoknál is lobbiztak, hogy ne sérüljenek nagyon az érdekeik. Akkor több érintett cégnél is próbálkoztam, de sehol sem akartak nyilatkozni. Buzás Péter is csak később válaszolt a kérdéseimre, amikor a háttértárgyalásokon már biztosnak látta, hogy lesz kivel szerződést kötnie, és olyan nagyon sokkal nem is kerül többe – sem a makói lakosságnak, sem az önkormányzatnak.

Végül a Csongrádi Víz és Kommunális Kft.-vel kötöttek szerződést – kukánként 334 forintért, amihez a lerakási illeték harmadát kell hozzátennie az önkormányzatnak. A hulladéktörvény a tonnánként 3000 forintos lerakási illetékkel tulajdonképpen megadóztatta a szolgáltató cégeket, majd a kormány július 1-jétől belekényszerítette őket a tízszázalékos díjcsökkentésbe – a botrány mégis elmaradt. Schmidt Jenő, a Települési Önkormányzatok Országos Szövetsége (TÖOSZ) elnöke még márciusban azt mondta a kérdésemre: ő nem vár különösebb vihart a rezsicsökkentéstől, mert vannak tartalékok a hulladékos cégeknél. Egyrészt korábban szinte mindent elfogadtak költségtényezőnek – ha a vezetők A8-as Audin jártak, azt is bele lehetett építeni a szolgáltatás árába. Szerinte a legtöbb közszolgáltatónál iszonyatos túlfoglalkoztatás van. Nem az alsó szinteken, ahol a nehéz és kellemetlen fizikai munkát végzik, hanem középvezetőktől fölfelé – de éppen ezért nagyon nehezen fogják a vezetői béreket csökkenteni.

Schmidt Jenő jobbnak tartotta volna, ha részletesen szabályozzák, hogy bizonyos nagyságrendű cégnek például nem lehet kettőnél több igazgatója, az egy főre jutó átlagbér pedig nem lehet több bruttó 280 ezer forintnál. Eddig is a menedzserek fizetésére, a tulajdonosok osztalékára és az indokolatlan költségekre húzták ki a legtöbb pénzt a lakosság zsebéből. Tartani lehet tőle, hogy a tízszázalékos rezsicsökkentés érdekében is a szolgáltatás minőségét szavatoló költségeken fognak spórolni. Persze ahol nem volt szigorú a testületi ellenőrzés, nem voltak angyalok az önkormányzati tulajdonú cégek sem. Ha sikerült elfogadtatniuk, hogy 200 forinttal többet kérjenek egy kukaürítésért, mint amennyibe ténylegesen került, azt a pénzt szabadon költhette például sporttámogatásra vagy más önkormányzati cég veszteségének kiegyenlítésére (netán önmaga jutalmazására) a menedzsment – háta mögött az önkormányzati többséggel. 2014. január 1-jétől csak többségi állami vagy önkormányzati tulajdonban lévő nonprofit cég végezhet lakossági hulladékgyűjtési közszolgáltatást.

Magyarországon a hulladékkezelő cégek körülbelül 30 százaléka van külföldi többségi tulajdonban –ám az utóbbiak gyűjtik össze a magyar lakosság szemetének 40-45 százalékát. Szabó Ferenc szerint azért nincs igazán zajos tiltakozás, mert a nyereségesebb ipari hulladékot továbbra is gyűjthetik a külföldiek, és a Fidesz jó szokása szerint a törvénybe belekerült egy kiskapu: a nonprofit magyar cégnek az alvállalkozója lehet profitorientált – akár külföldi is. Schmidt Jenő álláspontja egyértelmű: ha menni akarnak a külföldi cégek, menjenek. A legtöbbjüknek úgyis megtérült az eddigi befektetése, a vagyonrészeikről pedig korrektül el kell számolni velük. De a tisztázott, egyértelmű feltételek között maradhatnak is: csak annyit engedjenek meg maguknak, mint otthon. Semmivel se többet! Alapvetően arról szól mind a hulladéktörvény, mind a rezsicsökkentés, hogy ha már a lakossági jövedelmeket nem lehet növelni, akkor a kiadásokat próbálják meg csökkenteni. Ebben azonban az embereknek is részt kellene venniük – elsősorban azzal, hogy hajlandók szelektíven gyűjteni a hulladékot.

Nyugat-Európában sokkal előbbre tart a szemléletformálás –nálunk azonban vagy nincsenek a környezettudatosságot erősítő kampányok, vagy nem elég hatékonyak. Ahhoz, hogy eleve elkülönítve gyűjtsék a hulladékot, az emberek egy része számára vagy korbács kell, vagy mézesmadzag. A korbácsot már suhogtatják: 2015-től valószínűleg kötelező lesz a szelektív gyűjtés, és szigorúan büntetik, aki a krumplihéj közé teszi a veszélyes hulladéknak számító ceruzaelemet. Az ösztönzés nehezebben megy. Mi előnyöm lesz, ha betartom a szabályokat? Az, hogy nem lesz hátrányom? Persze nem egyszerű eredményesen ösztönözni. Ausztriában próbálkoztak azzal, hogy a hasznosítható hulladékért semmit sem kellett fizetni, a kommunális hulladékot viszont lemérték, és kemény tarifát szabtak ki rá. Mikrocsipet szereltek a kukára, leolvasót és mérleget a gyűjtőkocsira – az emberek azonban a törvénytisztelő és demokratikus sógoroknál is átöntötték a saját szemetüket a szomszéd kukájába, vagy ha az lelakatolta, akkor az iskoláéba vagy a boltéba.

Szabó Ferenc környezetetikát tanít egyetemen. Szerinte a tiltás nem sokat ér, de ha meggyőzik az embert, hogy a környezetet károsítani kínos, nem elegáns, szégyellnivaló, akkor nem tesz ilyet – olyankor sem, amikor senki sem látja. Ezek persze mélyebben gyökerező, értékrendbeli problémák: ha hazudni meg lopni lehet, esetleg még meg is dicsérik érte az embert, hogy milyen ügyes és életrevaló, akkor miért pont szemetelni ne lehetne? A törvényalkotó szándéka szerint a szolgáltatók úgy tudják csökkenteni a költségeiket – és kigazdálkodni a kemény lerakási illetéket –, ha feldolgozzák és értékesítik a hulladékból azt, amit lehet. Riportalanyaim azonban kételkednek ennek realitásában. Vörös Szilárd, Felsőszentiván polgármestere szerint a finomabb feldolgozás további méregdrága berendezéseket igényelne, amelyek nem fizetődnének ki. Schmidt Jenő is úgy látja: lehet, hogy jó játék a szelektív hulladékgyűjtés – de biztos, hogy soha meg nem térül, ha minden fajtáért külön jár házhoz egy kukásautó 400 forintos gázolajjal. Nem elég elkülöníteni a hasznosítandó hulladékot, hanem meg kellene teremteni a másodlagos piacát is.

Ott állnak hegyekben az összetömörített PET-palackok – de kinek, hová adják el? Azt már én teszem hozzá, hogy égetőművekben sok mindent föl lehetne használni – de éppen a környezetvédelmi államtitkár irtózik mindenféle égetéstől, még a biomassza-erőművet is károsnak tartja, mert attól fél, hogy előbb-utóbb hulladékot égetnek benne. A kisebb településeken, sőt a külvárosokban viszont alig kerül a kukába ilyen típusú hulladék –az elszegényedő lakosság mindent eltüzel a kályhában, ami éghető, a káros füst pedig szűretlenül áramlik szét a levegőben. Szabó Ferenc szerint fenntarthatatlan az a terhelés, amit a lerakási illeték jelent. Szegeden ez azt jelenti, hogy 2016-tól évente 880 millió forintot kellene költenie a városnak – vagy a cégének, ami ugyanaz – csak erre. A sokkal kisebb Makónak 60 milliót – sehol sincs meg ennek a pénznek a forrása. Ugyanakkor óriási egyenlőtlenségeket látni: Szegeden közel 700 forintot fizet a lakosság egy kukaürítésért, Makón 340-et. A szakértő feltételezi, hogy a lerakási illetékből befolyó hatalmas összegekből mentőövet lehet dobni, ha valahol működési zavarok alakulnak ki. Ilyenek éppen ott várhatók, ahol eleve alacsony a tarifa: 250 forint körüli ürítési díjakban nincs már semmilyen rezsicsökkentési tartalék.

Tegyük hozzá: erre is van megoldás. Igaz, így is, úgy is a lakosság viseli a költséget, és rezsicsökkentés is lesz mindenütt. A lerakási sarcból összegyűlt pénzt majd valamilyen állami hivatal újraosztja – kézi vezérléssel, hogy jusson a botrányok elkerülésére is meg a támogatásra más okból érdemeseknek is –, ahogyan a Fidesznél szokták. Schmidt Jenő úgy látja: akkor sem lenne szabad minden költséget rázúdítani a lakosságra, ha már megcsináltuk a gazdag országokra szabott nagy és drága rendszereket. Nem kell heti kétszeri begyűjtés ott, ahol nem keletkezik annyi szemét. A szolgáltatásnak azokat a részeit el kell hagyni, amit nem tud kifizetni a lakosság. Nagyon alacsony költségű, nagyon jól záró rendszereket kell működtetni, és nem szabad álmodozni meg ötévente lecserélni az összes kukásautót.

A cikk eredetiben itt olvasható.

Forrás: http://nol.hu