Majak – Az „olcsó atomenergia” áldozatai
Majak (oroszul: Маяк; teljes mai nevén Majak Termelési Szövetkezet; korábbi nevein: Kombinát-817, Bázis-10, Mengyelejev Állami Vegyiművek, PO 21, Majak Vegyi Kombinát) nukleáris fűtőanyag termelését és újrafeldolgozását végző üzem Oroszország Cseljabinszki területén, az ozjorszki lezárt közigazgatási egységben. 1994 előtt Ozjorszk várost Cseljabinszk-40, illetve Cseljabinszk-65 néven illették. (energiacentrum.com)
Története
A Majak komplexum építésének munkálatai 1945 augusztusában kezdődtek. Az első, „A” jelű urándúsító reaktor teljes üzembe helyezésére 1948. június 19-én került sor. A cél a szovjet atomfegyverekhez szükséges plutónium előállítása volt. A reaktorban kapott dúsított uránt a telep radiokémiai üzemében radioaktív bomlástermékekkel együtt föloldották, majd az így nyert plutóniumot a metallurgiai-kémiai üzemben tisztították. 1949. április 29-ére gyűlt össze elegendő mennyiségű plutónium az első szovjet atombomba, az RDSZ-1 megépítéséhez. Az első után további öt reaktor épült 1950 és 1952 között.
Az 1960-as évek elején a vállalat radioaktív hulladékot feldolgozó és radioaktív izotópok előállítására alkalmas üzemek építésébe kezdett, s később a hulladékfeldolgozás és az izotópok előállítása váltak elsődleges feladataivá. A plutóniumtermelést a komplexum 1990-ben szüntette be.
Az üzem fénykorában 17 000 embert foglalkoztatott. A területen ma a többek között egy újrafeldolgozó-létesítmény és hét atomreaktor található, közülük kettő üzemképes állapotban van ma is. A létesítmény ezen kívül rendelkezik egy atomhulladék-lerakóval is.
2003. január 1-jén az létesítmény üzemeit a lakossági tiltakozások miatt bezárták. A hulladék elhelyezésére szolgált szomszédos Karacsáj-tó ma a Föld legerősebben szennyezett helyei közé tartozik.
Majak: kísérlet a lakosságon?
1991-ben a Cseljabinszkban tartott regionális népszavazáson a résztvevők nyolcvannégy százaléka szavazott nemmel a kiégett nukleáris fűtőelemek Oroszországba szállításáról. 2000-ben hatvanötezer cseljabinszki lakos írta alá a petíciót, melyben azt követelték, hogy országos népszavazást írjon ki a kiégett fűtőelemek importjáról. 2002-ben cseljabinszki környezetvédelmi szervezetek kezdeményezésére az Orosz Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy 1998-ban Magyarország törvénytelen módon szállított kiégett fűtőelemeket a régióba – emlékeztet az Ecodefense.
A Majak ötvenhat éves története során tömegeket használtak orvosi kísérletekhez. A nukleáris ipar orvos szakértői is elismerik, hogy a Majak és a közeli Tyecsa folyó közelében élők olyan vizsgálatokhoz kellenek, amelyekben a folyamatos radioaktív besugárzás kockázatait elemezhetik, mint a rák, leukémia és genetikus betegségek. Az orosz kormány sajnálatos módon folytatja a totalitárius szovjet tradíciót, mellyel emberi életek árán tesz szert politikai és gazdasági előnyökre – hívják fel a figyelmet az orosz és magyar zöldek.
Az orosz zöldek szerint hazájukban nem rendelkezik törvény a nukleáris kárfelelősségről, és az orvostudomány inkább az állam nukleáris politikáját szolgálja. Emiatt a Majak tevékenységének következményeit nem elemezték eddig behatóan. A cseljabinszki régió 3,2 millió lakosának fele ki volt téve a szennyezett ételből és a környezetből származó sugárzásnak. Az egymást követő kormányok politikája arra kényszerítette az embereket, hogy szennyezett területen éljenek. Tömegek váltak fiatalon munkaképtelenné, a halálozási ráta folyamatosan növekszik. A helyi orvosok tapasztalatai alapján tudunk a krónikus betegségek, rákos és leukémiás esetek, a meddőség és a születési rendellenességek magas számáról – állítja az Ecodefense.
„Az ember nem szívesen ül fényképezőgép elé két héttel a gyermeke halála után. Ha maga is súlyos beteg, és negyvenhat évesen hatvanhatnak néz ki, végképp szemérmessé válik. Így volt ezzel a néhai Filija Denmuhametova édesanyja is.
„Filija augusztusban lett volna huszonkét éves – mesélte. – A cseljabinszki egyetemen kémiát tanult, vizsgázott éppen. Június 15-én rosszul lett, és négy nap múlva meghalt. Azt mondták, trombózist kapott, majd tüdőembóliát.”
A kiváltó okok egyelőre ismeretlenek, közölte a lányt kivizsgáló orvos a kábult, sokkos állapotban lévő szülőkkel. Filija anyja és negyvenkilenc éves, cukorbetegség miatt leszázalékolt apja nemigen hisz az orvosoknak; azt gyanítják, gyermekük atomsugárzás áldozata lett.
A család ugyanis az Urál-hegység keleti lejtőin fekvő Cseljabinszktól száz kilométerre, Muszlimovo faluban él, a Tyecsa folyó partján. A környék is a világ egyik legszennyezettebb területe. A falutól alig harminc kilométerre található a Majak nukleárishulladék-feldolgozó kombinát, ahová mások mellett a paksi atomerőmű is tíz éven át szállított veszélyesen sugárzó kiégett fűtőelemeket.
A Majak atomkombinát az 1940-es években kezdte meg működését azzal a céllal, hogy fegyvergyártásra alkalmas plutóniumot állítson elő. Addigra az Urál közepén fekvő Cseljabinszk már a hadiipar egyik fellegvárává vált; a második világháborút a Szovjetunió nem utolsósorban az ottani traktorüzemben gyártott tankoknak köszönhetően nyerte meg.
A várostól százharminc kilométerre fekvő Majak atomkombinát lett a hab az uráli fegyvergyártás tortáján. Első tudományos vezetőjéül Vlagyimir Kurcsatovot, a szovjet atomprogram atyját nevezték ki. Az egyre-másra épülő plutóniumreaktorok egyikében hamar kikísérletezték az első szovjet atombombát, amelyet négy évvel a Hirosima elleni amerikai támadás után robbantottak fel a Szemipalatyinszk melletti kísérleti telepen.
A ma 1,3 millió lakosú Cseljabinszk 1992-ig zárt város volt; külföldiek nem utazhattak ide. A Majak mellett pedig épűlt egy hermetikusan elzárt város is, ahová szovjet állampolgárok sem tehették be a lábukat, és tulajdon lakói is csak külön engedéllyel hagyhatták el a szigorúan őrzött városhatárt. Az 1949-ben felépült település létezéséről a világ csak 1994-ben szerzett tudomást, amikor az orosz hatóságok Ozjorszk („tóparti”) névre keresztelték a körülbelül 85 ezres, a mai napig katonák által őrzött várost, amely egyébként a civil térképeken ma sincs feltüntetve.
Ozjorszk mellett valóban rengeteg a tó. Ezért is tűnt ideálisnak az Urál a nukleáris ipar számára, amelynek rengeteg vízre van szüksége, elsősorban a sugárzó anyagok hűtéséhez. A Majak működésének első áldozatai is a víz mellett éltek.
Az orosz hatóságok adatai szerint is 1949 és 1956 között megfelelő tároló tartályok híján összesen 2,7 millió Curie radioaktivitású hulladékot engedtek a Tyecsa folyóba, amelynek partján akkor huszonnégy falu lakossága élt. (Összehasonlításképpen: az 1986-os csernobili balesetben mintegy 80 millió Curie-nyi radioaktív szennyező anyag került a környezetbe.)
A gondatlanság 1957-ben tragédiához vezetett: a nagy aktivitású hulladékokat tároló tartályokból elszivárgott a hűtővíz, a felmelegedett hulladék pedig felrobbant. A sugárzó szennyeződés akkora (ezer négyzetkilométernyi) területet borított be, mint a Mecsek hegység. Tíz évvel később a Tyecsa folyóhoz hasonlóan hulladéklerakónak használt közeli Karacsaj tó a száraz idő miatt tavasszal kiszáradt, és a radioaktív iszapot a szél széthordta a környéken.
Ezernyolcszáz négyzetkilométernyi terület szennyeződött akkor.
A balesetekben csaknem ötmillió Curie radioaktív anyag került a környezetbe – állapította meg 1994-ben publikált jelentésében egy, a Majak kombinát környezeti hatását vizsgáló orosz-norvég vegyes bizottság. A drámai tényeket tartalmazó dokumentum szerint mindez „súlyosan rongálta a környezetet és az érintett területeken élők egészségét”. A jelentés megállapítja, hogy a radioaktív szennyeződés megnövelte a genetikai elváltozások gyakoriságát az állatokban és a növényekben.
A Karacsaj tóba a katasztrófák ellenére a mai napig ürítenek atomhulladékot. Negyven év alatt összesen 350 millió Curie értékű sugárzó anyag került a vízbe, amelyet a helyiek már nem is tónak hívnak, hanem úgy emlegetik, hogy „a szeméttároló”.
A glasznoszty és a peresztrojka beköszöntéig, az 1980-as évek közepéig szinte semmi nem szivárgott ki arról, hogy mi történik azon a vidéken. A titoktartás szinte tökéletes volt. Filija Denmuhametova egyik nagybátyja például évtizedek óta a Majakban dolgozik, de sose beszélt arról, hogy mit csinál. Pedig a majaki sugárszennyezés katasztrofális hatással volt a helyi emberek életére.
Muszlimovo egyike annak a három falunak a Tyecsa folyó mentén, amelyet a szovjet hatóságok nem evakuáltak. A helyi környezetvédők egyöntetűen állítják: kísérleti alanyok lettek az ott élők. A hatóságok szögesdróttal elkerítették a partot, jelezve, hogy veszélyes a víz közelébe menni, de elköltözni nem engedték a helyieket. Meg akarták nézni, milyen hatással van az emberi szervezetre a hosszú távú, viszonylag alacsony szintű sugárzás.
Többségükben tatárok és baskírok lakják mindhárom falut, bár azt senki nem meri hangosan kimondani, hogy az 1950-es években szándékosan kisebbségi településeket jelöltek volna ki.
„1986-ban már lehetett itt-ott hallani a balesetekről, a hatóságok mégsem engedték, hogy máshol vegyünk házat” – mondja Rasud, Filija apja. Házuk, ahol ma is élnek két életben maradt leánygyermekükkel, alig száz méterre áll az erősen szennyezett Tyecsától. Ott jártunkkor Makszim Singarkin, a Greenpeace moszkvai irodájának antinukleáris aktivistája Geiger-Müller számlálóval ellenőrizte a sugárzási szintet. Denmuhametovék kertjében, ahol a krumplit termesztik, óránként ötven, a ház előtti krumpliföldön pedig százötven mikroröntgen volt a sugárzás. Az egészségügyi határérték húsz-harminc mikroröntgen.
A folyópartot védő rendőrök tudják, hogy a part és a víz egyaránt erősen szennyezett (a parton négyszáz mikroröntgent mértünk, a víz szennyezettsége ennek állítólag tízszerese), de csak a vállukat vonogatták, amikor néhány kamasz a tűző napsütés elől a vízbe menekült. „Azért élünk itt, hogy meghaljunk” – mondják. A szomszédos Basakulban legutóbb kétezer mikroröntgent mértek a parton.
„Olyanok vagyunk, mint a kísérleti patkányok, hiába jönnek az újságírók, semmi nem változik” – ez a falu lakosainak egybehangzó véleménye. „Itt volt Jelcin 1991-ben, mindent megígért, pénzt, új házakat a folyótól távol; aztán ma már azt a havi kétszáz rubeles sugárbetegségi segélyt se kapjuk, amit akkor.” Kétszáz rubel ma valamivel kevesebbet ér, mint kétezer forint.
„Muszlimovoban nincs olyan család, amelyben valaki ne volna súlyos beteg” – állítja Mira Kabirova, az Aigul (Holdvirág) nevű helyi civil szervezet vezetője. Kabirova maga is a faluban nőtt fel, már sugárbetegen született, öt évvel az 1957-es baleset után. Magzatkorában érte sugárzás, mégis a szerencsésebbek közé tartozik. Egyrészt életben van, míg négy idősebb testvére rákban meghalt, másrészt a sugárzási szempontból biztonságos Cseljabinszkban él egy kis lakótelepi lakásban.
Elköltözésről a többség még csak nem is álmodhat. Kabirováék a férj munkája révén jutottak lakáshoz; az átlagos várakozási idő huszonöt év.
„Ez jár az orosz bombaprogram áldozatainak” – mondja Kabirova, aki családjával együtt 1993-ban egészségügyi kártérítési pert indított a Majak kombinát ellen, ám a bíróság elutasította keresetüket. Muszlimovo négyezer lakosa közül mindössze százharminckét felnőttet és három gyereket tartanak nyilván sugárbetegként, a többi megbetegedést – még ha rákról vagy leukémiáról van is szó – sem a statisztikák, sem az orvosok többsége nem hozza összefüggésbe a sugárzással.
„Minden száz rákos halálesetből tízet a radioaktív sugárzás okoz a város környékén” – állítja Jelena Zsukovszkaja, a cseljabinszki kórház haematológusa. A sugárzás számlájára írja a halvaszületett csecsemők és a meddő nők kiugró előfordulási arányát is. „Pénz kellene, sok pénz, hogy kutathassunk, és felmérhessük a sugárzás kártevéseit” – mondja.
Kollégája, Vlagyimir Ivanov főorvos, a Biofiziológiai Intézet vezetője szerint az emberek ezen a környéken elsősorban azért hivatkoznak a sugárzásra, mert pénzt szeretnének az államtól: azt a bizonyos havi kétezer forintnak megfelelő összeget, amelyet a falubeliek hiába követelnek. Ivanov szerint a szennyezett területeken is ugyanolyan a különböző betegségek előfordulási aránya, mint máshol. Zsukovszkaja doktornő szerint viszont ez a statisztika hibája, nem a valóság.
Kiváló az egészségügyi ellátás színvonala és magasak a bérek a zárt városokban, így a Majak melletti Ozjorszkban is. Ez jár azért, hogy az emberek hajlandóak a veszélyes területen élni és dolgozni. Nagyezsda Kutyepova szociológus, a Föld Reménysége elnevezésű helyi civil szervezet vezetője szerint a világnak nyomást kellene gyakorolnia Oroszországra, hogy nyissák meg a zárt városok kapuit.
„Ez minden baj forrása, mert az emberek itt nemcsak sugárzásnak, hanem állandó agymosásnak is ki vannak téve” – magyarázza. „A média hatalomhű: állandóan azt hajtogatja, hogy a Majak nyereséges. Az emberek így elhiszik, hogy amit csinálnak, rendkívül fontos. Pedig egyébként sem akarnának elmenni innen, hiszen hol találnának máshol munkát, főleg ilyen jól fizetőt? Egy technikus itt több mint havi kétszáz dollárt keres, egy mérnök ennek legalább a kétszeresét.”
Kutyepova idézi Alekszandr Rumjancev atomügyi minisztert, aki a Majak kombinát lapjában így nyilatkozott ez év elején: „Mindig hittem abban, hogy zárt városokba kell telepíteni a nukleáris ipart kiszolgálókat, mert így lesznek emberek, akik meg vannak győződve az atomipar jelentőségéről és az általunk követett irány helyességéről.”
A rumjancevi embereszmény egyik kiváló példája Szergej Rizskov, a Majak sajtófőnöke. Szerinte az atomipar napjainkban reneszánszát éli, elsősorban Oroszországban, ahol 2010-ig hét újabb reaktort tervez üzembe helyezni a Minatom, a nukleáris iparhoz kötődő zárt városokban szinte teljhatalmú Atomügyi Minisztérium. Rizskov büszke erre, és nem aggasztja a keletkező radioaktív hulladék. A nukleáris melléktermékek elhelyezésének problémáját szerinte véglegesen és biztonságosan sikerült megoldani.
„A zöldek hazudnak, 1967-ben semmiféle baleset nem volt” – jelentette ki Rizskov, hozzátéve: ő ötvenhét éves, mindig itt élt és makkegészséges. „Ha választhatnék, akkor is az atomerőmű mellett élnék.” Állítása szerint a Majak ma már nem szennyezi a természetet, sőt az 1957-es robbanás óta nem is került ki sugárzó anyag a környezetbe.
A Greenpeace mérései ellentmondanak ennek. Makszim Singarkin Muszlimovóban így vázolta a helyzetet: „A Tyecsa folyó partján évek óta hullámzó sugárzási szinteket mérünk. Ez a folyó minden évben kiárad, ekkor az iszap elborítja a partot. Ha nem szennyeznék a vizet, a radioaktív anyagok lassanként kimosódnának a talajból és csökkenne a sugárzás. Miután azonban hol magasabb, hol alacsonyabb, de évtizedek óta mindig veszélyes szinten van a radioaktivitás, bizonyos vagyok benne, hogy folyamatosan eregetik a szennyező anyagokat a Tyecsába. És ha oda, akkor valószínűleg máshova is.”
A Majak kombinát fő feladata az atomhulladék újrafeldolgozása és hasznosítása. 1977 óta itt áll a világ egyik legnagyobb, sugárzó anyagokat előállító gyára, ahol részben még mindig katonai célú, részben pedig gyógyászati és egyéb békés műszaki jellegű termékeket állítanak elő. Ezeket az USA és számos nyugat-európai ország is vásárolja. A Majak több mint negyvenezer embert foglalkoztat.
Az alapanyag folyamatosan érkezik: az oroszországi atomerőművek kiégett fűtőelemei, az atommeghajtású járművek elhasznált üzemanyaga, a kutatóreaktorok salakanyaga nagyrészt itt köt ki. A negyvenes évek óta épített hét Majak-reaktorból szintén működik még kettő (ötöt 1987 és 1991 között bezártak).
Az atomipar képviselői, legalábbis Oroszországban, azt állítják, hogy a feldolgozás csökkenti a radioaktív szemét mennyiségét és a radioaktivitás szintjét, e nélkül a hulladékot tartósan tárolni nem biztonságos.
A környezetvédők szerint viszont az újrafeldolgozás hihetetlenül költséges, nem biztonságos, a hulladék mennyisége megsokszorozódik, és jobban sugároz a folyamat végén, mint a kezdetén. A zöldek meg vannak győződve róla, hogy elsősorban a fegyverekben felhasználható plutónium kinyerése a cél. „Az összes ilyen üzem itt és Nyugat-Európában is a fegyvergyárak mellé települt” – mondja Makszim Singarkin, aki a Greenpeace előtt az orosz védelmi minisztérium nukleáris ügyekkel foglalkozó osztályán dolgozott. „Ahol újrafeldolgozó üzem van, ott atomfegyver is van.”
Ozjorszkot és a Majakot a többi komplexumhoz hasonlóan szigorúan őrzik, és a szögesdróttal elkerített bejáratnál marcona katonák posztolnak – a biztonság sokak szerint mégsem kielégítő. „Néhány éve nagy port vert fel itt, hogy az egyik gyárigazgatót elkapták a moszkvai reptéren, mert állítólag sugárzó anyag volt a bőröndjében. Az illető még mindig a kombinátban dolgozik, magas beosztásban.” – hallottuk Kutyepovától.
Egy informátorunk ennél is tovább ment, amikor azt állította: a Majak üzemből nem kerülhetne ki semmi, ha az FSZB, a szövetségi titkosszolgálat (a KGB utódszervezete) ügynökei legalábbis nem hunynának szemet a csempészet fölött. De a sugárzó anyag kikerül, amiből akár arra is lehet következtetni, hogy az FSZB aktívan közreműködik az üzletben. „Három éve volt egy vizsgálat, amely megpróbálta kideríteni, menynyi sugárzó anyag tűnt el az évek során illegálisan a Majakból. Az eredményt soha nem hozták nyilvánosságra” – mondta az ügyeket belülről ismerő jogász.
Valószínű tehát, hogy a Majak alkalmazottainak, netán vezetőinek egy része saját zsebre is dolgozik. Legtöbb forrásunk egyetért abban, hogy mindez rendkívül veszélyes, mert így terroristák is hozzájuthatnak a fegyverek alapanyagaihoz. „Hiába van a legnagyobb FSZB-központ Cseljabinszkban, a legtöbben úgy fogják fel, hogy amit védenek, sok pénzt ér. Üzleti titokként kezelik az ügyeket, nem államtitokként. Kérdés, milyen titkos üzletről van szó, és kik az üzletfelek” – mondta Kutepova.
A csempészet ellen is küzd a Mozgalom a nukleáris biztonságért nevű cseljabinszki szervezet, Oroszország egyik legrégebben működő civil kezdeményezése. A mozgalom számos helyi akció, szeminárium és nemzetközi konferencia megrendezése után legutóbb éppen azzal hívta fel magára a nemzetközi sajtó figyelmét, hogy megakadályozta egy paksi atomhulladék-szállítmány Oroszországba érkezését.
A szintén cseljabinszki központú Jogi Lelkiismeret mozgalom és a Mozgalom a nukleáris biztonságért tavaly értesült arról, hogy a Magyarországról ide szállított és feldolgozott nukleáris hulladék évek óta a Majakban vesztegel, és a kombinát vezetői egyáltalán nem akarják azt visszaszállítani Paksra. Ez az 1995-ben életbe lépett orosz környezetvédelmi törvény szerint illegális: feldolgozás után minden keletkező anyagot vissza kell szállítani a keletkezési helyére.
Hogy mégis nyélbe lehetett ütni az ügyletet, azt egy, külön a magyar szállítmányokra szabott orosz kormányrendelet tette lehetővé 1998-ban. A dokumentum nem volt titkos, de „belső felhasználásra” készült, így az érdeklődő környezetvédőkhöz csak három évvel később, 2001-ben jutott el. Ekkor tudták meg azt is, hogy az orosz kormány már 1997-ben megállapodott a magyarokkal arról, hogy a Majak kombinát háromszáznyolcvan tonna kiégett fűtőelemet befogad és feldolgoz, a hulladékot pedig megtartja.
„Ez a megállapodás egyértelműen megszegte a törvényeinket, még ha csak harminc tonna érkezett is meg végül” – mondja a Jogi lelkiismeret huszonkilenc éves vezetője, Andrej Talevlin, aki úgy döntött, hogy az engedékeny kormányrendeletet bíróságon támadja meg.
Amint arról a Népszabadság is hírt adott, az oroszországi legfelsőbb bíróság május 21-én úgy döntött, Paks nem küldheti a Majakba a maradék háromszázötven tonnát. Ha pedig ismét Oroszországba akarná szállítani a nukleáris energia nem kívánt melléktermékeit, ahhoz a feleknek az eredeti, 1966-os magyar-szovjet megállapodást kellene újra elővenniük és aktualizálniuk. (Ezt a dokumentumot Andrej Talevlin bemutatta a bíróságon. Kiderült: annak idején a felek nem rendelkeztek a feldolgozás után keletkező hulladék sorsáról. A szerződés csak azt tartalmazta, hogy a magyarok fűtőelemeket kapnak a Szovjetuniótól, amit később újrafeldolgozásra visszaszállítanak.)
A Jogi lelkiismeret nagy győzelemnek könyvelte el, hogy rá tudta kényszeríteni akaratát a hatalmas Minatomra. Interjúnk idején azonban Talevlin még nem tudta: a Minatom májusban nem véletlenül hagyta ilyen könnyen, hogy legyőzzék.
A minisztérium ugyanis már újabb, puhatolódzó tárgyalásokba kezdett Pakssal arról, hogyan lehetne az erőmű teljes további élete során keletkező, több ezer tonnányi atomhulladékot Oroszországba szállítani. Teheti mindezt a Minatom azzal a törvényi háttérrel, amelyet nem sokkal a paksi ügy tavalyi kezdete után lobbizott ki magának. Az orosz képviselőház, a duma ugyanis 2001-ben megváltoztatta a környezetvédelmi törvényt, így a feldolgozás után keletkező hulladékot már nem kötelező visszaszállítani a származási országba.
Mindez egy nagyszabású Minatom-terv megvalósítását teszi lehetővé. Ha sikerrel járnak, Oroszország bizonyos területeit végérvényesen nukleáris temetővé változtathatják.
„Állam az államban” – jellemezte kérdésünkre az atomügyi minisztériumot a liberális Jabloko párt parlamenti képviselője, Nyikolaj Mitrohin. A nukleáris hulladék oroszországi importját ellenző politikus veszélyesnek nevezte, hogy a Minatom „a dumának nem tartozik beszámolási kötelezettséggel, kizárólag az elnöknek és a kormányfőnek. Saját, az állami költségvetéstől elkülönülő büdzséje van, és azt csinál, amit akar. Ezért aztán hiába is próbálnánk győzködni őket, hogy ne titkolózzanak tovább és például nyissák meg a zárt városok kapuit.”
Az elmúlt években a Minatom kétszázhetvenmillió dollárt költött a titkosításra – idézte Mitrohin az orosz állami számvevőszék januári jelentését. Hogy a ráfordítás megéri-e, arról nincsenek megbízható adatok, de annyi bizonyos, hogy a tét dollármilliárdokban mérhető. „A gond ezzel az, hogy a befolyó pénz útját szinte lehetetlen követni. Kérdéses ugyanis, hogy mennyi kerül a Minatom költségvetésébe és mennyi a zsebekbe” – fogalmazott a képviselő. Az általa feltételezett suskus ellenére a nukleáris hulladék importja tavaly legális profitot termelt, hiszen a nagy részben ebből élő Majak nyereségadót fizetett.
Az új környezetvédelmi törvény megengedi, hogy a Minatom megállapodást kössön akár külföldi kormányokkal is. A cél elvileg az, hogy Oroszország a nukleáris hulladékfeldolgozás és a végleges atomtemetők központja legyen, hatalmas haszonnal. Az újrafeldolgozás már működik, és a minisztérium tervei szerint a közép-szibériai Krasznojarszk térségében 2020-ra megépül egy monumentális tároló is, amelyben a világ bármely táján keletkezett, sok ezer tonnányi atomhulladékot biztonságosan el lehet helyezni – természetesen jó pénzért.
A kiégett fűtőelemek feldolgozásának nemzetközi piaca államilag szabályozott és kevés szereplős. Oroszországon kívül csak az Egyesült Államokban, Angliában és Franciaországban végeznek ilyen tevékenységet. Az újrafeldolgozás után azonban sehol sem tárolják a megmaradt hulladékot, végleges tároló ugyanis egyelőre hivatalosan nem üzemel sehol. Az orosz ötlet lényege éppen ebben rejlik: nemcsak feldolgozzák a hulladékot, hanem az elhelyezését is megoldják. Nem mellékes: így hat-nyolcszáz helyett több mint ezer dollárt kapnak minden kilogramm átvett anyagért. Lobbiznak is a jövendő üzletekért – egyebek mellett Pakson.
Az orosz környezetvédők és a velük rokonszenvező politikai csoportok azonban hallani sem akarnak a kiégett fűtőelemek és egyéb nukleáris melléktermékek importjáról, netán végleges oroszországi tárolásáról. Szerintük először saját atomgondjaikat kellene megoldaniuk, és csak ezután lehet gondolni a külföldi atomszemét kínálta üzleti lehetőségekre. Legelső sorban pedig akár az áttelepítés árán is meg kell oldani azoknak az embereknek a gondjait, akik a szennyezett körzetekben élnek. Erre próbálta felhívni a figyelmet az Ecodefense! nevű zöldszervezet, amely július első hetében Krasznojarszk közelében szervezett tiltakozótábort. Vitákat rendeztek, és az egymilliós város főterén tiltakozó transzparensekkel borították be a harmincméteres Lenin-szobrot.
Bármennyire elszomorító is a helyzet Oroszország egyes vidékein, a belső atomhatalom nem tervezi, hogy betartsa a környezetvédők által szorgalmazott sorrendet, a lakosság áttelepítéséről pedig hallani sem akar. A terv szerint az atomüzletből befolyó pénzt használnák fel a környezet megtisztítására. Ebben a Minatom homályos pénzkezelési módszerei miatt a zöldek nem igen hisznek, Singarjov mégis ragaszkodott az elképzeléshez.
„A környezeti problémákat nem nehéz megoldani” – állítja. „Tudjuk, hogyan kell megtisztítani a szennyezett tájakat, és meg is fogjuk tenni a szükséges lépéseket. Muszlimovo és a többi környékbeli falu lakosságát azonban nem telepítjük ki, hiszen bizonyított tény, hogy a radioaktivitás nem károsítja az egészséget. Ha tehát ezeket az embereket elköltöztetjük lakóhelyükről, akkor csak felesleges szociális feszültséget keltünk. A hulladéktároló pedig megépül, amivel más országoknak is segíteni tudunk. Természetesen szigorúan üzleti alapon.”
Singarjov bizakodóan értékelte a paksi atomerőművel folytatott tárgyalásokat. „Bár döntés még nem született, semmi kétségem nincs afelől, hogy együtt fogunk működni, talán már a jövő évtől kezdve” – mondja. Akár az erőmű teljes élettartamára szóló keretszerződést is elképzelhetőnek tartok.”
Egyáltalán nem biztos azonban, hogy az eredménynek örülnek majd a Minatom hivatalnokai. Pakson, úgy tűnik, az orosz vágyakkal ellentétes tendencia van kibontakozóban.
Szinte biztos, hogy többé nem szállítunk nukleáris hulladékot Oroszországba, ezért a hulladék az átmeneti tárolóban marad – mondta az RHK ügyvezető igazgatója, Maróti László. Elmondta: ma még a világon sehol nincs olyan tároló, ahol véglegesen el lehetne helyezni a nagy aktivitású sugárzó hulladékot. Szerinte azonban mindez egyáltalán nem probléma, mert a szükséges technológia készen áll, és Magyarországon elég lesz 2030 után felépíteni a tárolókat.
„Németországban, Morsleben mellett gyakorlatilag készen van a végleges tárolótelep, egy hegy gyomrában található hatalmas sórög belsejében” – említ egy példát Maróti. „Ők már csak a kedvező politikai széljárásra várnak, hogy engedélyt kérjenek a működésre. Hasonló a helyzet az USA-ban és Franciaországban is, de még a határozottan tiszta finnek és svédek is folyamatosan állnak elő az újabb és újabb végleges tárolási módszerekkel. Mire itthon szükség lesz a végleges elhelyezésre, a külföldi tapasztalatok rendelkezésre állnak majd.”
Miután pedig az átmeneti tárolás időszaka akár negyven évig is eltarthat, valószínűleg ki lehet várni a technológia megszületését. „Körülbelül 2046-ra kell véglegesen elhelyezni az első paksi hulladékadagot, úgyhogy ha húsz-huszonöt év múlva kezdünk építkezni, akkor sem csúszunk ki az időből” – mondta Maróti.
Mindennek nem volna jelentősége, ha Oroszországban biztonságosan és olcsón el lehetne helyezni a hulladékot. Maróti azonban egyik feltételt sem látja teljesülni. „Az oroszok ékesen bizonyították, hogy nem gondos gazdái a radioaktív szemétnek.
Ráadásul sok százmilliárd forintot kellene fizetnünk a lehetőségért, hogy megszabaduljunk attól, amit megtermeltünk. A saját lerakóhely is irdatlan pénzekbe kerül majd, de még mindig töredékébe az orosz exportajánlatnak.”
A magyarországi tárolót minden bizonnyal a Mecsekben, Boda és Kővágószőlős térségében hozzák majd létre. Mélyen a föld alatt ugyanis olyan kőzet – kétszázhetvenmillió éves megkövült agyag – található ott, amely ideális a sugárzó hulladék tárolására. Vízhatlan, nem reped és megköti az esetleg kiszabaduló radioaktív izotópokat.
Ha viszont Magyarországon bárhol végleges tároló épül, akkor számolni kell a zöld szervezetek kifogásaival és egy sereg biztonsági kérdéssel is. Nem utolsósorban pedig a helyi emberek ellenállásával, függetlenül a kijelölt helyszíntől. Senki nem szeretne nukleáris tárolót a lakóhelye közelében, miközben mindenkinek szüksége van arra az energiára, amelyet az atomerőmű termel: Magyarországon tíz konnektorból négyet paksi áram tart ébren. A döntés nem egyszerű, de – miután Paks majd húsz éve üzemel – előbb-utóbb megkerülhetetlen lesz.
A cikk eredetiben itt olvasható: http://www.energiacentrum.com