fbpx

India és a mocsok

Gyanús színű pocsolyák a város utolsó putrijai mögött, szétszórt szemét és a nyitott csatornából kimászva vidáman röfögő malackák. Jobb módú utasok által a személyzettől kapott, de össze már véletlenül sem szedett ebédcsomag kipöccintése kötelező laza mozdulattal a vonat ablakán. Üdítős üveg elszórása, amint az ital elfogyott. Az istenek himálajai lakhelyén korábban kristálytiszta patak görgeti az egyre több és ostobább hindú zarándok áldozati ételének elszórt műanyagtányérjait. Siserahad iskoláscsoport nyomaitól éktelenkedő piknikezőhely. Istennőként tisztelt, de rituálisan vízre bocsátott áldozati kellékek tömegétől mocskos, kezeletlen szennylétől kanálissá változott folyók. Reggel a vasúti sínek melletti nyomornegyedek lakosainak nyilvános megkönnyebbülése. Középületek pántól vörös köpettel összepecsételt lépcsőházai. A sort lehetne folytatni India árnyas oldaláról. Miért történik ez a világ egyik legcsodálatosabb természeti kincsekkel megáldott vidékén? Van-e megoldás? – írja a indiaazindia.blog.hu.

Aki követte a blogomat az évek során, az tudhatja, hogy sosem csináltam úgy, mintha Indiát nem találnám kellőképpen koszosnak. Egyszerűen csak változatlanul úgy gondolom, még annyi minden megragadhatja itt az ember figyelmét és képzeletét a szeméten és mocskon kívül, hogy célszerűtlen az írásra és ismeretterjesztésre fordított időmet mellékes hőzöngéssel tölteni, így csak érintőlegesen szoktam utalni egy-egy helyszín kritikus állapotára. Na de most!

Most viszont remek alkalom kínálkozik, hogy „kitakarítsak” itt a blogon, „összeszedjem” a sok mocskot és megvizsgáljam, hogy honnan jön az indiaiaknak a tisztasághoz való felettébb különös hozzáállása, illetve van-e bármi esély a gond megszűntetésére. Az apropó egyfelől az idei október 2-a, Mahátmá Gándhí születésének 145. évfordulója, másfelől az idén májusban megválasztott indiai miniszterelnök, Naréndra Módí által ez alkalomból meghirdetett Szvaccsh Bhárat Abhiján (Tiszta India Mozgalom). A miniszterelnök 2019-re, vagyis a 150. évfordulóra azzal akar emléket állítani a nemzet atyjának, hogy öt év alatt feltakarítja az országot. Hát… erőt, egészséget és kitartást hozzá!

Ó-delhi nyüzsgés.jpg

Szögezzük mindjárt az elején le, hogy a fejük felett fedéllel rendelkező indiaiak „darabra tiszták”, sokat adnak a személyes ápoltságra, és ha átlépjük az otthonuk küszöbét, ott is tisztaságot fogunk találni, épp az ellentétét annak, amit a közterületeken látunk (beleértve a közterületeken élni kényszerülőket). Ami a személyes higiénét illeti, már az angolokat is megihlette, akik akkor érkeztek először Indiába, amikor a koraújkori Európában már éppen rájöttek, hogy a víz, így a fürdés nem mérgező, de a rizsporos paróka a tetűvakaróval és magukkal a tetvekkel még mindig nem ment ki a divatból. India forró éghajlata és a vallási hagyomány egyaránt megköveteli, hogy a hindú ápolja testét, azonkívül tartsa vagy tarttassa tisztán otthonát is, hiszen a vallásos felfogás szemszögéből a kosz maga a megtestesült rossz, a gonosz, amelyet az ember fiának ki kell zárnia aszemélyes teréből. A hagyománytisztelő háziasszonyok a szappan megjelenése előtt főzéshez csak a jobb kezüket használták, hiszen a bal végzi a munkát deréktól lefelé.

Akkor hol a probléma?

A huszadik század elején, amikor a szemét zömmel még lebomló anyagokból tevődött össze, a nyugati látogatók már koszosnak írták le az országot, de lehet, hogy ma ugyanaz már csak kis rendetlenségnek vagy még elnézhető nemtörődömségnek tűnne. Az emberek rossz szokásaiból táplálkozva az iparosítás, a szintetikus anyagok és a népesség­robbanás három tényezője csúfította el a képet igazán. Az Indiában ma látható kosz a következő elemekből tevődik össze legfőképpen:

  • gondolkodás nélkül eldobált kommunális hulladék, legfőképpen műanyag
  • ellenőrizetlenül a természetes vizekbe kerülő ipari, kisebb mértékben kommunális szennyvíz

A kommunális szennyvíz azért kevesebb, mert a hatszáznegyvenezer falu népessége, az egy és egynegyed milliárd lélek közel hetven százaléka még mindig legtöbbször a földeken, a természetben végzi dolgát, és ahol valamilyen program keretei között mostanában illemhely épült, az idősebb korosztály még ott is inkább bízik az évezredes módszerekben. Bár legalább az új nemzedéknek vannak elvárásai, főleg a nőknek, akiket a legtöbb kellemetlenség ér, hiszen a „szemérem” átka miatt ők sötétben kénytelenek működni. A most útjára indult köztisztasági programnak a korábbiaktól eltérően a puszta pénzosztás mellett a felvilágosítás, társadalmi munka és – nem két alkalmatosságról lévén szó – az építés megszervezése is eltökélt célja. Bár a kormányzat eddig is horribilis összegeket különített el a higiénia növelésére, a pénz nagyja egyből elfolyt a korrupció lékein keresztül, másfelől a maradék sem a megfelelő helyre került.

A kormányzat rendeletileg szabályozhatja az ipari vállalatok kötelességeit, ám a rendeleteknek érvényt szerezni már egy másik művészet. Naréndra Módí jobboldali választási kampányának vallásos érzelmeket megpengető fontos eleme volt a szentként tisztelt (de ezzel együtt gátlástalanul szétszennyezett) Gangá záros időn belüli megtisztítására tett ígéret. Ez elsősorban pénz és kormányzati akarat kérdése: az ipari szennyezés leállítása és a többmilliós lakosságú folyóparti városok szennyvíztisztításának rendezése látványosan javíthat a jelenlegi állapotokon.

Az utcai szemét felszámolása ellenben már sokkal fogósabb, és teljesen más kérdéseket vet fel. Az önkormányzatoknak elő lehet ugyan írni a szemétszállítás és az elhelyezés, újrahasznosítás fejlesztését, de a hulladék összegyűjtését ez még nem oldja meg. Valaki órák hosszat kereshet szemetest anélkül, hogy egyet is találna. Ha pedig talál, annak a tartalma jó eséllyel úgy is egy már gyűlő utcai sitthalmon köt ki. Először a szelektív hulladékguberálók – sokan nincstelen gyerekek – kiválogatják a nekik fontos elemeket (műanyag, karton, fémhulladék, stb.), amelyeken túladva legalább nem halnak éhen, majd az általuk, no meg a szent (de műanyagot és maradékokat csócsáló) tehenek, a kutyák és varjak által széttúrt maradványokat elviszi végül egy szemeteskocsi. Nincs szemetes, mert úgysem rendeltetésszerűen használják, és nem használják, mert nincs is. Ördögi kör.

De miért nem lehet a szemetet a szemetesbe dobni?

Mahátmá Gándhí az általa meghirdetett társadalmi reform részeként arra az akkoriban tabutörő elhatározásra jutott, hogy illemhelyét mind az gudzsaráti fővárosban, Ehmadábádban (Ahmedabad) általa alapított Szábarmatí Ásramban, mind utazásai közben saját kezűleg fogja tisztítani. Vagyis nem veszi igénybe a társadalmi ranglétra legalját képviselő, érinthetetlen vécépucolók (vagy mondjuk ki, szarkaparók, hindí szóval bhangík) segítségét, akik ebben az időben – sőt vidéken néhol még ma is – minden reggel a puszta kezükkel (!) ürítették ki az éjjeliedényeket a városi házakban. Hovatovább a kasztrendszer valósága révén időtlen idők óta e nyomorúságos sorban tartott embereknek helyet adott maga mellett az India függetlenségéért indított küzdelmében és az ásramban is, ami a tulajdon nővére kiköltözéséhez vezetett.

Gándhí és társai munkásságának köszönhetően az érinthetetlenség a kasztrendszer egészével együtt nagymértékben átalakult az elmúlt hetven év során, bár egyáltalán nem szűnt meg. Mondhatnánk, hogy a kaszttudatosság kivonult a nyilvánosságból és inkább egyének szintjén jelenik meg, de ez nem igaz, hiszen Indiában az 1990-es évek elejétől a közigazgatásban és oktatásban tovább bővült az alkotmányban rögzített hátrányos helyzetű kasztok előnyös megkülönböztetése, ami korábban nem látott kasztalapú regionális politizálásba torkollott. Egyelőre nem tűnik úgy, hogy ez csillapodna. A kasztrendszer tehát még mindig él, csak talán a színei nem olyan virulók. Korábban egy érinthetetlennel való véletlen testi érintkezés is imák és rituális fürdés sorozatához vezetett, míg ma már törvények tiltják a lekezelő és elutasító magatartást. Aztán ezeknek hol érvényt szereznek, hol nem.

India kultúráját az árják megérkezésétől fogva vagy már az előtt is különböző megjelenésű népelemek alakították, ahol idővel a sötétebb bőrűek húzták a rövidebbet. Volt ugyanakkor hosszú évszázadokig keveredés. Genetikai vizsgálatok azt mutatják, ez csak kétezer éve csökkent le drasztikusan, és a foglalkozások szerinti korábbi árja társadalmi rendszer alapjain kialakult egy nem kettő, hanem már sokszereplős apartheid berendezkedés. Az ókori indiai jogi irodalomban egy bráhmana (és egy tehén) élete a többszörösét éri egy érinthetetlenének, akkor is, ha a bráhmana családostul koldussorba jutott, az érinthetetlen pedig (így vagy úgy, például mert egy őslakos törzs vezetője) tehetős ember. Ez a hírhedt kasztrendszer, amelynek a csúcsán a más népekkel legkevésbé keveredett indoárják állnak, akik leginkább a bráhmanák, a korai papi csoport leszármazottai.

A kasztrendszerben mindenkinek megvoltak a kötelességei, természetesen legfőképpen az elnyomottaknak. Az elpusztult állatok elszállítása és bőrük feldolgozása, az utcaseprés és az árnyékszék ürítése a tökéletes kontroll alatt tartott alsó osztályoknak jutott, akiket még nem is teljesen csak a „vallás ópiumával” tartottak sakkban, hiszen nem volt helyük a társadalom többi részének még templomaiban, vallási életében sem. A többi négy kaszt (varna) közül az alsó, kétkezi munkát végző súdráké is később lényegében az érinthetetlenség szintjére csúszott le, annak ellenére, hogy ők nem a városok, illetve az előkelők földjeinek határán kívül voltak kénytelenek meghúzni magukat és kolomppal a nyakukban (!) közlekedve jelezni ártalmas jelenlétüket más járókelőknek. (Ironikus, hogy a neo-hindú szélsőségesek most a muszlimmá vagy kereszténnyé válástól „féltve őket” – meg magukat talán még inkább – „vissza akarják téríteni” őket az ortodox vallásosságba, ahová valójában a történelem nagyobbik részében nem csak nem tartoztak, de nem is tartozhattak.) Érdekesség, hogy a magas állásúak haját a különben alacsony sorú borbély vágta, hiszen a „halott”, testről távozó haj tisztátalan, viszont egy bráhmana szakácsa bráhmana kellett, hogy legyen, hiszen az elfogyasztott étel nem lehet rituálisan tisztátalan.

A hindú társadalom apró szilánkokra való töredezése mellett nem meglepő, hogy csírájában elsorvadt a köztulajdon megbecsültsége, nem alakult ki aköztisztaság fogalma. De ez a baj India és Dél-Ázsia minden szegletét egyformán érinti?

Nos a válasz az, hogy nem.

Ismerőseimtől hallottam, hogy Indiánál Srí Lanká összehasonlíthatatlanul tisztább – hogy az aprócska Bhútánról ne is beszéljünk –, de Pákisztán, sőt még a világ egyik legnagyobb népsűrűségű darabkája, Bangládés is inkább az. Míg biztosan van, aki ezen országok kisebb méretével magyarázná viszonylagos tisztaságukat, én hajlok arra, hogy a dél-ázsiai buddhista, illetve a muszlim társadalom nagyobb (bár korántsem tökéletes) egységének tulajdonítsam azt, különösen mivel a döntően hindú Népál megint inkább szemetes, mint nem az. Akkor is, ha az indiai hindúk természetesen a muszlim honfitársaikat tartják egyöntetűen a legkoszosabbaknak, akiknek nem csak a mecsetjei mocskosak, de a házaik is, és képesek megenni a szent tehenet, és különben is fúj-fúj.

Az önmagában is kontinensnyi Indiában szintén sok területi eltérést tapasztalhatunk. Aki Észak- és Dél-Indiát egyaránt látta, rögtön meg tudja állapítani, hogy a déli országrész láthatóan tisztább, mint az északi, ami megint azt látszik megerősíteni, hogy a társadalmi széttagoltság egyenes arányosságot mutat a mocsok növekedésével. A Népál és Bhútán közé ékelt kis tagállam, Szikkim a maga tibeti kultúrájával fény az éjszakában. A kis népességű pici hegyi tagállam vezetése teljes mellszélességgel kiáll az organikus mezőgazdálkodás és a műanyagok tilalma mellett. A szemétkérdésben elsősorban érintett terület tehát Észak-India, ennek is a sűrűn lakott alföldi része, a Gangá és Jamuná alföldje.

Három fontos gyakorlati tanulságot érdemes leszűrnünk az indiaiak beidegződéseiről, amelyek korai gyerekkortól beleégnek a tudatalattijukba:

  • rituális tisztaság: a hulladék tisztátalan, így nem tartogatják akkor sem, ha így paradox módon mindent összerondítanak maguk körül
  • szent és profán tér: egy indiai átlagpolgár tisztasággal kapcsolatos kötelessége csak a családi tűzhelyig, otthona küszöbéig terjed – amin már egy külföldön ideiglenesen bérelt lakás is kívül esik, nemhogy a közterület
  • alá- és fölérendeltség: ha rendelkezésre állnak a szükséges anyagiak (mai anyagi viszonyok között alsó középosztálytól felfelé), akkor legjobb az otthoni takarítást az alávetettekkel végeztetni, hiszen ez elsősorban az ő dolguk; a köz­területre figyelni pedig végső soron csak azért és azoknak kell, akiknek nem marad más, minthogy eltakarítsanak az összes többi után

Akkor ki lehet Indiát takarítani öt év alatt?

Technikailag a meglévő hulladék összegyűjtése talán ennél kevesebb idő alatt is megoldható. Viszont hogy meg lehet-e tanítani az indiaiaknak, hogy egyéni felelősségük és kötelességük kerülni a szemetelést, illetve ehhez mennyi idő lesz elegendő, az nagyon kérdéses. Indiában az állami oktatási rendszer színvonala közel áll a nullához, a fizetős intézmények pedig célirányosan készítik föl a gyermekeket az egyetemre és a jövőbeli karrierjükre. A felelősségteljes honpolgárok nevelése viszont egyelőre egyiknél sem szempont. Jelen pillanatban a szemetelés szokása Indiában nem csökken a jobb anyagi helyzettel vagy magasabb iskolázottsággal. Sok máshoz hasonlóan a hulladékokkal kapcsolatban a mindennapi élet és a család nyújtotta minták megváltoztatásában egyedül a megfelelő nevelés segíthet, így amíg ehhez nem jut hozzá az ország félmilliárd főt számláló teljes fiatalkorú lakossága, addig igen nehéz lesz tartós eredményeket elérni. A polgári demokrácia elviekben már hét évtizede létezik, azonban a lakosság csak fokozatosan ébred rá a civil szerepvállalás fontosságára.

Személyes tapasztalat. Májusban részt vettem egy kis pikniken egy víztározó tó partján néhány gender studiesos egyetemista társammal. Kis egyetemünkön nincsen alapképzés, így mindenki már húsz évesnél idősebb volt, valamilyen felsőfokú papírral rendelkezett, bár a hindí tanítási nyelv miatt sok esetben hátrányos körülmények közül származott. Idilli hely, kellemes idő. Kondér elő, mindenki segít megfőzni az ízletes ebédet. Evés után a tányérok csak nem akartak a megfelelő helyre vándorolni, amelyek a gyűjtőhelyre kerültek, azokban is sok ételmaradék volt. Bár már korábbról is volt ott szemét, a száraz bokrok alján megakadt chipses zacskótól kezdve néhány tucat vizes tasakig, messze mi hagytuk volna ott a legtöbbet, ha nem nyúlkálok félórát a moslékban. Öt percig ketten segítettek nekem, majd visszaültek a többi húsz társunkhoz kártyázni és ejtőzni. A tanárok élvezték a délutáni napfényt. Én a furcsa fehér fiú pedig, ha már könyékig mocskos voltam, gondoltam folytatom, amíg tudom. Mire elindultunk, egymagam olyan tisztára varázsoltam a pihenőhely környékét, amiről nem is álmodtam. De megvolt az ára, ugyanis ötpercenként odajött hozzám valaki, persze nem segíteni, hanem ilyeneket szólni: Te most mit csinálsz? Túl meleg van, le fogsz sülni! Miért nem pihensz? Gyere, kártyázz velünk! Ha csak még egyvalaki segít, mindent kipucolunk, amit évek alatt elszórtak ott. Ha pedig mindenki beszáll, öt perc alatt végezhettünk volna. Ám ez itt még magyarázatra szorul… Teljes fapofával munkálkodtam ugyan és tényleg kíváncsian figyeltem a reakciókat, annak azért mégis örültem, hogy távozóban, míg elvittem a zacskókat kidobni a közeli templomhoz (ők a már összekészített szemetet is ott hagyták volna), a buszhoz visszaérve még elcsíptem, hogy az idősebb tanárnő időközben tartott egy kis fejmosást és méltatta az erényeimet. Megérdemelték.

Minden nehézség ellenére azonban egyelőre nagy eredmény az is, hogy az új kormányzat, élén magával a miniszterelnökkel, egyáltalán hajlandó nyíltan szembenézni a sanyarú igazsággal és elsőbbségként kezeli a helyzet minél előbbi javítását. Nem hiszem, hogy volt mostanában bármilyen más alkalom Indiában, amikor a nemzeti sajtót padlót felmosó egyetemi tanárok vagy szemétszedő miniszterek képei járták be. A szerdai nap üzenete mindenképpen előremutató. Naréndra Módí kilenc közismert személyiséget kért fel a köztisztasági kampány felkarolására, többek között Ámir Khán színészt, aki a rendkívül népszerű, társadalmi gondokat feldolgozó showműsora, a Szatjaméva Dzsajaté („csak az igazság győzedelmeskedik”, India nemzeti mottója a Mundaka upanisadból) egy-egy részében már foglalkozott a természetes vizek szennyezésével és aszemétkérdéssel is. Egyes csoportok – mint a The Ugly Indian Bengaluruban, vagy a Mountain Cleaners Triundban – helyi jelleggel természetesen eddig is próbálták előremozdítani a jó ügyet, de az elmúlt hónapokban és hetekben Mahátmá Gándhí óta először lett komolyan közbeszéd tárgya a tisztaság.

Igazán szorítok, hogy a következő néhány évben legyen érezhető előrelépés. Jó lenne, ha idősebb koromban meglátogatva az eddig felkeresett nagyszerű helyek egy részét úgy is megcsodálhatnám őket, hogy mindenütt szép tisztaság fogad.

A bejegyzés eredetiben itt olvasható: http://indiaazindia.blog.hu

Facebook Comments

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .