fbpx

Csődbe taszítja a kormány a szemétszállító cégeket

Összeomlóban van a hazai hulladékgazdálkodás elmúlt évtizedben felépített rendszere: a „rezsicsökkentés” és az állami elvonások növekedése miatt a bevételek már a működési költségeket és a kötelező amortizációt sem fedezik – írja a nol.hu.

A Zöld Híd Régió Nonprofit Kft. akár a Fidesz-kormány dédelgetett kedvence is lehetne: 2010 óta működik, önkormányzati tulajdonban van, egyetlen fillér multinacionális tőke sincs benne, nonprofit alapon gazdálkodik, nem fizet osztalékot a tulajdonosainak, s ha van haszna, azt a szolgáltatások fejlesztésébe forgatja vissza, pont úgy, ahogyan a hivatalos kommunikációs szerint az Orbán-kabinet a közszolgáltatásokat elképzelte. A valóságban azonban a vállalat a Nemzeti Együttműködés Rendszerének egyik nagy vesztese: az elmúlt évek kormányzati lépései miatt a csőd szélén táncol, és ha nem történik valamilyen csoda, hamarosan végveszélybe kerül.

Lerakási sarc

A leszállóág 2013-ban kezdődött, amikor a kormány bevezette a hulladéklerakóra került hulladékok után fizetendő, tonnánként először 3000, majd tavaly már 6000 forintos lerakási járulékot. Ez egy klasszikus zöldadó, amely a lerakás helyett a hulladék feldolgozását ösztönözné, ám a Magyarországon meghonosított formájában, ahol ugyanannyit kell fizetni az ártalmatlan kommunális szemét, a lekaszált fű és a legdurvább ipari hulladékok lerakásáért is, a gyakorlatban nem jó semmire. A veszélyes hulladékok lerakását nem gátolja, a lakossági hulladékkezelőket viszont tönkreteszi.

A baj nem járt egyedül: a kormány törvénybe iktatta a hatósági felügyeleti díjat (100 forint évente lakosonként), az elektronikus útdíjat, a 27 százalékos áfát, a tranzakciós adót – ez mind növelte a hulladékos közszolgáltatók költségeit, összesen legalább a harmadával. Az árakat viszont a kormány először befagyasztotta, majd a „rezsicsökkentéssel” 10 százalékos árengedményt kényszerített a szolgáltatókra. Mindkét intézkedés hatalmas finanszírozási rést ütött a gazdálkodásukon, az Zöld Híd esetében naponta 1,8, a tavalyi évben összesen 600 millió forintosat.

Már nem telik a cégeknek új kukásautókra
Már nem telik a cégeknek új kukásautókra
Veres Viktor / Népszabadság

A hatályos törvények alapján hulladékos közszolgáltató csak állami vagy önkormányzati többségi tulajdonban álló cég lehet, és a kormány elvárja a nonprofit működést, vagyis a deficitet nem lehet a külföldi tulajdonosra tolni, és a profitból sem lehet fedezni, merthogy felhalmozott profit – mint fentebb jeleztük – nincs.

Kilátástalan helyzet

A szolgáltatók egyrészt az államnak fizetendő terhek halasztásával próbálnak a felszínen maradni – ez azonban nem nagyon megy, mert a Nemzeti Adó és Vámhivatal azonnal inkasszózik, és elviszi a számlán lévő pénzt (ahogyan a Zöld Hídnál több alkalommal megtörtént, akár a dolgozók munkabérét is). A másik megoldás, hogy nem költenek az amortizációra, vagyis az eszközök pótlására, ezzel azonban a saját jövőjüket élik föl. Ahogyan a legtöbb nagy hulladékkezelő konzorcium, a Zöld Híd is uniós támogatásból hozta létre a saját eszközparkját, és a támogatási szerződésben vállalta, hogy olyan díjakat szed a lakosoktól, amelyek a működést és az amortizációt is fedezik: az EU önfenntartó rendszereket kívánt létrehozni, ehhez adta a pénzét.

Most viszont az új elvonások és a rezsivágás eredőjeként nem telik az amortizációra, azaz amikor új tömörítő, válogató vagy bálázó gépeket, netán kukásautókat kell vásárolni az elaggott régiek helyett, a vállalkozások kilátástalan helyzetbe kerülnek. Egy válogató gépsor lerobbanása egyfelől százmilliós kiadást jelent, másfelől – alternatívaként – pedig azt, hogy az elvileg szelektálható és másodnyersanyagként eladható hulladékfrakciók (fém, papír, műanyag) is mennek a lerakóra, tonnánként 6000 forintos költséggel.

A kormány természetesen számolt ezzel a lehetőséggel: a hulladéktörvényben az áll, hogy a közszolgáltató bedőlése esetén a katasztrófavédelem jelöli ki a kényszerszolgáltatót. Létezik még az úgynevezett kompenzációs támogatás, amivel pályázati úton ellensúlyozná a veszteségeket a szaktárca, csakhogy a legnagyobb hiányforrásokra, azaz a lerakási járulékra és a kötelező amortizációra nem lehet kompenzációt kérni. És természetesen a tulajdonos önkormányzatok is magukra vállalhatnák a deficitet, ha nem lennének a szolgáltatókhoz hasonlóan reménytelen pénzügyi helyzetben.

Államosítási szándék

Jelenleg egy híján az összes nagy közszolgáltató veszteséges az országban (a kivétel az eleve drágán szolgáltató budapesti Fővárosi Közterület-fenntartó), és lakosságarányosan a 40 százalékuk csődveszélyes helyzetbe került.

Segítség nincs – ebben a léptékben láthatóan a kormányzat sem kész a veszteségek pótlására –, a háttérben pedig több szolgáltató szerint is fölsejlik egy egyre határozottabb államosítási szándék: mintha az lenne a cél, hogy minden szolgáltató menjen csődbe, az állam pedig a vele szemben felhalmozott adósságok fejében szerezze meg az uniós, illetve kisebb részben lakossági forrásokból kiépült infrastruktúrát, azaz a korszerű lerakókat, válogatóüzemeket, gépeket, komposztálókat, biogáztelepeket. A szisztéma innen nézve tökéletesen ki lett gondolva: ha nem változtatnak semmit a szabályozáson, akkor „magától” is pontosan ez fog történni.

A cikk eredetiben itt olvasható: http://nol.hu

Facebook Comments

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .