Tervezett elavulás

Kicsit lelassul a kéz, néhány filmkocka akaratlanul pereg a múltból, amikor a napi rohanásban az anyukától, nagymamától megörökölt dereje szaggató, reszelő, kés kerül elő, hogy immár a harmadik évezredben is kiszolgálja a családot. Kopottak, de máig élesek, és céltalan motívumaikkal igazán múzeumban lenne a helyük. De a foltok, ütődések ellenére sem válnánk meg az öreg családtagoktól, semmiképpen! Morognak is fiókból a műanyag nyelű, „egyhétigéles” gagyi utódok, mert ezek az ócskaságok nem valók egy modern háztartásba! Még a jövőjüket sem látják pontosan! Az akkori mesteremberek egyszerűen nem tervezték meg az elavulásukat!

Bezzeg a szemétre tervezettek jól tudják, hogy néhány hónap, komolyabb háztartási eszköz esetén is legfeljebb 5-10 év lesz majd az élettartamuk…

Számos dokumentumfilm leleplezte már az elmúlt száz évben a nagyipar fogyasztásösztönző bűnét, a tervezett elavulást. Mert eldobhatóvá tették és teszik mindenünket: kést, poharat, pelenkát, szatyrot. A haszon gyorsan a tulajdonos zsebébe kerül, a szemét pedig marad az adófizető lakosok, és önkormányzatok nyakán. Szennyezi vizeinket, foglalja termőtalajainkat, értékteleníti környezetünket. Persze erre is találnak megoldást, hiszen „Tapossa laposra!”. Ám a gondosan szelektíven gyűjtött -ám egyre több hulladék- túlnyomó része nem anyagában kerül ismét hasznosításra, hanem energetikai céllal egyszerűen elégetik. Azonban a nagy varázsló kalapjából számos kisnyúl szalad ilyenkor szerte: por, dioxin, nehézfémek, savak, benzol és egyéb gázok formájában. Ezen kibocsátásokkal szembeni teljes körű védelemre, nyomon követésre sajnos sokkal kevesebb jut, így nem is igazolható, hogy közük van a növekvő számú, rejtélyes betegségek terjedéséhez…

A civilizált társadalom nem világosodott meg: nem tesz, vagy alig tesz valamit az eldobhatóvá tett világ és értékek ellen. Miközben tanuljuk és tanítják, hogy erőforrásaink fogynak, a tárgyakhoz való ragaszkodás lehetőségét lényegében felszámolták: a pozdorja bútor összeroppan, a nadrágban szakad a cérna, a műanyag szatyor füle ürülünk, ha hazáig tart. És megy a „zöldre festés”: a lebomlónak hirdetett szatyor valójában csak ezer darabra esik, az oly praktikus műanyag dobozból már útközben folyik az étel, a védőfasor öt centis törzsével ötöd részét sem szolgáltatja azoknak a javaknak, melyeket előtte ugyanott a hatvan, száz éves fasor biztosított.

Miért csapjuk be magunkat, miért hagyjuk, hogy becsapjanak bennünket?

Van egy jó hírünk: egyre többen vannak, akik felismerték a megelőzés fontosságát, és tudatosan csökkentik fogyasztásukat, még ha többre is telne. Első lépésként csak gondosan válogatják a különböző, háztartásba kerülő hulladékokat, elcipelik hulladékudvarba, gyűjtő szigetre. Majd rájönnek, hogy mennyire értelmetlen és káros PET palackokban vizet vásárolni, és a kiürült üvegeket ismét újratöltik. A használt, de jó állapotú ruhát, könyvet segélyszervezetekhez viszik, a használt étolajjal a kerti bútorokat kezelik. Előnyben részesítik a helyi termelőktől származó vegyszermentes élelmiszereket, mi több, nem átallanak nekiállni maguk is kertészkedni. Van, aki arra vetemedik, hogy komposztáljon és holmi giliszták, pajorok és ászkák életterének javításával foglalatoskodjon, csak azért, hogy a háztartási szerves hulladékából néhány vödör komposztot nyerjen ki évente.

Nos, az elmúlt hetekben szervezett tanulmányutak, pályázatok számunkra azt igazolták, hogy igen sokan megunták már, hogy az ő és unokájuk jövőjét egyes érdekeltségek „elavulásra tervezik”. Egyre többen vannak azok, akik felismerik, hogy a rövid távú, önző gondolkodásnak véget kell vetni, hogy mindenki felelős azért a csodálatos bolygóért, mely biztosítja az életfeltéteket számunkra és melyet április 22-én, évtizedek óta meg is ünnepelünk. A Föld Napja kiváló alkalom arra, hogy mindenki elmélyüljön és megvizsgálja, az őt körülvevő „tervezett elavulás” kényszerpályáit, mi több, hogy holnaptól akár el is térítse ettől az útról életvitelét.

F. Nagy Zsuzsanna, a miskolci Ökológiai Intézet Alapítvány munkatársa

Forrás: http://www.kelet.hu