New York-i hulladékgazdálkodás: adathiányos rendszerre bukkant a számvevőszék

A New York-i hulladékgazdálkodás egyik legkényesebb pontjáról adott ki jelentést 2026 augusztusában Thomas P. DiNapoli állami számvevő hivatala: arról, hogy tudja-e egyáltalán az állami környezetvédelmi hatóság, mennyi hulladék kerül vissza valóban az anyagkörforgásba. A 2024-S-28 számú auditjelentés következtetése kijózanító. Nem a válogatóművek technológiájával van a fő probléma, hanem azzal, hogy az azokról szóló adatok jelentős része hiányos, alátámasztatlan vagy egyszerűen nem létezik. Márpedig ha az alapadat nem áll meg a lábán, akkor nem áll meg a belőle számolt hasznosítási arány, és nem áll meg a rá épített klímapolitikai stratégia sem.

A New York-i hulladékgazdálkodás intézményi kerete: RHRF, SWIMS, éves jelentés

A New York-i hulladékgazdálkodás szabályozó szerve a Department of Environmental Conservation (DEC), amely központi hivatalában alakítja ki a szilárdhulladék-politikát, kilenc regionális irodája pedig az engedélyezést, az ellenőrzést és a jogkövetés kikényszerítését végzi. A vizsgálat célpontja a Recyclables Handling and Recovery Facility (RHRF) létesítménytípus volt: ezek a magyar gyakorlatban válogatóműként ismert üzemek fogadják, válogatják, tisztítják és külön anyagáramokra bontják a szelektíven gyűjtött, nem rothadó anyagokat – papírt, kartont, műanyagot, fémet, üveget. A jelentés „single stream” (egyáramú) válogatókként is említi őket.

A rendszer logikája egyszerű. Egy RHRF akkor működhet puszta regisztrációval, ha éves szinten 15 százalék alatt tudja tartani a maradékanyag-arányát – vagyis a beérkező tonnamennyiséghez képest 15 százalék alatt marad az értékesíthetetlen, végül lerakóba vagy égetőbe kerülő rész. Aki ezt nem teljesíti, engedélyt köteles kérni. 2023 júliusáig a regisztrációhoz emellett a napi 250 tonna alatti átvételi mennyiség is feltétel volt, ezt a korlátot azonban a DEC eltörölte, így nagyobb üzemek is regisztrálhatnak, ha a maradékanyag-arányuk 15 százalék alatt van.

Minden regisztrált és engedélyezett létesítmény köteles március 1-jéig éves jelentést beadni: az átvett, feldolgozott és kiszállított anyagok típusát és mennyiségét, a gyűjtési területet, a hasznosított anyag rendeltetési helyét és a maradékanyag-arányt. Az adatokat a DEC munkatársai kézzel viszik be a SWIMS nevű nyilvántartásba (Solid Waste Information Management System), és ez a bázis táplálja az állam szilárdhulladék-gazdálkodási tervét (Solid Waste Management Plan), amely a klímacélokhoz kapcsolódó hulladékcsökkentési stratégia gerince. A vizsgált három évben – 2021 januárja és 2023 decembere között – a számvevők 406 működő RHRF-et azonosítottak.

A New York-i hulladékgazdálkodás számokban: 341 hiányzó jelentés

A New York-i hulladékgazdálkodás adatbázisának állapotát a legjobban a beadási statisztika mutatja. A 406 létesítménynek a három évre összesen 1065 éves jelentést kellett volna beküldenie. A DEC 724-et kapott meg, vagyis 68 százalékot. Hiányzott 341 jelentés (32 százalék), amelyek 148 létesítményhez – az érintettek 36 százalékához – tartoztak.

A hiány szerkezete tanulságos. A 341 esetből 308 nem szó szerinti nem-teljesítés: ezek olyan üzemek, amelyek RHRF mellett más létesítménytípust is működtetnek, és csak a másik tevékenységükről – jellemzően átrakóállomásként – adtak be jelentést, az RHRF-tevékenységükről nem. Mindössze 33 esetben nem érkezett semmilyen adatszolgáltatás. A számvevők érvelése szerint azonban a helyettesítés nem semleges: az átrakóállomási formanyomtatvány nem tartalmazza a maradékanyag-arány kiszámításához szükséges adatokat, tehát pontosan az a mutató esik ki, amely a hasznosítás valódi hatékonyságát mérné.

Maga a törzsadat sem teljes: a 406 létesítmény közül 389 (96 százalék) szerepelt a SWIMS-ben, 17 (4 százalék) nem. További 29 olyan éves jelentést találtak, amely beérkezett a DEC-hez, de nem került be a nyilvántartásba – 12 esetben a hatóság maga sem tudta megmondani, miért.

Külön fejezet a létesítmények azonosíthatósága. A vizsgált 406 üzem 40 százalékának (163-nak) a nevében szerepel az „átrakóállomás” kifejezés, közülük 72 kizárólag nem-RHRF jelentést adott be, 69 kizárólag RHRF-jelentést, 21 mindkettőt, egy pedig semmit. A számvevők tárgyilagos konklúziója: a létesítmény neve alkalmatlan annak megállapítására, hogy valójában milyen tevékenységet folytat, és milyen adatszolgáltatási kötelezettség terheli.

A maradékanyag-arány, a New York-i hulladékgazdálkodás vakfoltja

A New York-i hulladékgazdálkodás legsúlyosabb adatproblémája éppen a legfontosabb mutatót érinti. A SWIMS-ben szereplő 695 éves jelentés elemzése során 443-ban (64 százalék) találtak hiányzó információt, és 433-ban (62 százalék) egyszerűen nem volt kitöltve a maradékanyag-arány. Ahol pedig szerepelt – 262 jelentésben, azaz az esetek 38 százalékában –, ott 31 regisztrált létesítmény (12 százalék) a 15 százalékos küszöb felett vallott be értéket, vagyis a saját beadványa alapján nem is lett volna jogosult a regisztrációra.

Ennél is beszédesebb az alátámasztás vizsgálata. A számvevők 55 létesítmény 165 jelentését vetették össze a háttérdokumentációval, három szakaszra bontva:

Vagyis a létesítmények az átvett újrahasznosítható anyagok 21, a kinyert anyagok 9, a maradékanyag pedig mindössze 6 százalékát tudták dokumentumokkal igazolni. A DEC nem is kéri be a háttérdokumentációt: a szabályozás szerint a létesítmény nyilatkozatban tanúsítja az adatok helyességét, a napi nyilvántartás pedig csak a beérkező és elszállított anyagokra terjed ki, a maradékanyagra nem. Ez az önbevallásos konstrukció önmagában is figyelemre méltó, de hitelesítés nélkül a hasznosítási arány gyakorlatilag ellenőrizetlen szám.

Ellenőrzés és szankció: a New York-i hulladékgazdálkodás végrehajtási deficitje

A New York-i hulladékgazdálkodás adatait a DEC saját meghatározása szerint elsősorban helyszíni ellenőrzéssel hitelesíti. Csak éppen az ellenőrzési rendszer maga is szabályozatlan: a hatóság nem rögzítette szabályzatban az ellenőrzési gyakoriságot, célként a regisztrált létesítmények háromévenkénti és az engedélyesek éves ellenőrzését tűzte ki, a regionális irodák viszont ettől eltérő célszámokat is meghatározhatnak. Az ellenőri munkát az űrlapsablonon kívül semmilyen írott eljárásrend nem támogatja.

Az eredmény ennek megfelelő. A 389 nyilvántartott létesítmény közül 251-et (65 százalék) ellenőriztek legalább egyszer a három év alatt, 138-at (35 százalék) egyszer sem. A 16 elemű mintában talált 21 ellenőrzési jegyzőkönyvből csak 15 (71 százalék) volt tényleg RHRF-ellenőrzés a megjelölt időszakban: öt (24 százalék) másik létesítménytípusra vonatkozott, egynél (5 százalék) pedig a jegyzőkönyv típusa stimmelt, de a dátuma nem egyezett a SWIMS-ben rögzítettel. A 15 érvényes jegyzőkönyv közül kilenc (60 százalék) valamilyen szempontból hiányos volt: hatban (40 százalék) nem dokumentálták az üzemi nyilvántartások átvizsgálását, kettőben (13 százalék) a maradékanyag-arány ellenőrzését, egyben (7 százalék) az erre szolgáló rovat maradt kitöltetlenül.

A szankcionálás gyakorlata ugyanezt a képet erősíti. A hároméves vizsgálati időszakban a DEC összesen öt jogsértési értesítést (Notice of Violation) adott ki, három RHRF-nek. Egy létesítmény mindhárom évben kapott értesítést, és 33 250 dollár bírságot szabtak ki rá – ám elsősorban helytelen tárolás miatt, nem a jelentések hiánya miatt. Egy másik létesítményt 2500 dollárra bírságoltak elmaradt éves jelentés miatt, a harmadik értesítést kapott, bírságot nem. A számvevők szárazon jegyzik meg: nem világos, miért nem indult eljárás a további 28 olyan RHRF ellen, amely semmilyen jelentést nem adott be.

Vita a jelentésről: hogyan látja a DEC a New York-i hulladékgazdálkodás helyzetét

A New York-i hulladékgazdálkodás felügyeletéért felelős hatóság a megállapításokat általánosságban elfogadta és intézkedéseket ígért, több ponton azonban élesen vitatkozott – a számvevőszék pedig szokatlan módon a válaszába beszúrt kommentárokkal reagált. Ez a vita a szakmai lényeget mutatja meg.

A DEC szerint a jelentések túlnyomó része megérkezett, csupán 28 hiányzott, és a számvevők összemossák a nem beadott adatszolgáltatást azzal, amelyet más formanyomtatványon teljesítettek. Arra is hivatkozott, hogy a 2023-as szabályozási felülvizsgálat óta a válogatás nélkül csak átrakó létesítmények már nem minősülnek RHRF-nek, a korábbi, ötéves regisztrációk viszont 2028-ig érvényesek, így a régi gyakorlat szerinti jelentéstétel elfogadható – ezért aki nem ismeri a nyilvántartás bonyolultságát, annak a SWIMS-adatok megbízhatatlannak tűnhetnek.

A számvevőszék válasza három ponton kemény. Először: nem 28, hanem 33 jelentés hiányzott teljesen. Másodszor: az az állítás, hogy az átrakóállomási űrlap ugyanúgy rögzíti a mennyiségeket és a rendeltetési helyet, félrevezető, mert a maradékanyag-arány kiszámításához szükséges adatokat nem tartalmazza – miközben a DEC saját útmutatója írja elő, hogy több tevékenységet végző létesítmény minden tevékenységére adja be a megfelelő űrlapot. Harmadszor: a 2023 júliusi szabályozási változás a 2021–2023-as adatszolgáltatás megítélése szempontjából nagyrészt irreleváns, az elemzés pedig kizárólag azon az adaton alapult, amelyet maga a DEC szolgáltatott a saját rendszeréből. Ha egy létesítmény átrakóállomás és nem RHRF, akkor a SWIMS-ben is így kellett volna szerepelnie.

A legélesebb megjegyzés arra a DEC-állításra érkezett, amely szerint a hatóság felügyelete nem befolyásolja az állam hasznosítási arányait, mert azokat a helyi önkormányzatok tervei alakítják. A számvevők emlékeztettek: a 15 százalékos maradékanyag-küszöböt maga a DEC írta elő rendeletben, a betartatás az ő felelőssége, és az így keletkező adat közvetlenül beépül az általa kiadott hulladékgazdálkodási tervbe. Aggasztónak nevezték, hogy a hatóság nem ismeri fel saját szabályozói szerepének súlyát.

Érdemes ugyanakkor mérlegre tenni a DEC teljesítménymutatóit is, amelyeket a válaszában felsorolt: a szabályozás 1988-as bevezetése óta közel 1100 RHRF regisztrációját vagy engedélyét hagyta jóvá, és több mint 255 millió dollár támogatást nyújtott hulladékcsökkentési és újrahasznosítási programokra, több mint 2000 projektben. A probléma tehát nem a rendszer hiánya, hanem a visszacsatolás hiánya.

Miért drága ez? A New York-i hulladékgazdálkodás és a klímacélok

A New York-i hulladékgazdálkodás adatproblémái azért nem technikai apróságok, mert a szilárdhulladék-szektor az állam üvegházhatású gázkibocsátásának 12 százalékáért felel, a lerakóba és égetőbe kerülő mennyiség csökkentése tehát közvetlen klímapolitikai eszköz. A DEC becslése szerint a jelenleg ártalmatlanított anyag legalább 80 százalékának van pénzben kifejezhető értéke – akár nyersanyagként, akár az újrahasznosító szektor munkahelyein keresztül.

A kiindulási pozíció eközben nem hízelgő. A hulladékgazdálkodási terv 2018-as adatai szerint New York a települési szilárd hulladékának 39 százalékát állami lerakókban, 27 százalékát exportálva, 15 százalékát pedig helyi égetőkben ártalmatlanította – összesen 81 százalékot –, és 19 százalékot hasznosított újra. Ugyanabban az évben az amerikai szövetségi környezetvédelmi hivatal (EPA) országos átlagként 24 százalékot jelentett. New York tehát az amerikai átlag alatt teljesít, ráadásul ezt a 19 százalékot pontosan olyan adatbázisból származtatja, amelyről a számvevőszék most kimondta, hogy megbízhatatlan.

A jelentés háttérfejezete egy másik, nálunk is jól ismert problémát is érint: a „wishcycling” jelenségét, amikor a lakosság jó szándékból, de tévesen dob a szelektív gyűjtőbe oda nem tartozó anyagokat. Ez szennyezi az anyagáramot, lassítja a válogatást, megrongálja a gépeket, és egész szállítmányokat küldhet lerakóba. A legveszélyesebb tétel a lítiumion-akkumulátor: az EPA adatai szerint 2013 és 2020 között országosan 245 tűzesetet okozott vagy okozhatott lítiumion-akkumulátor, jellemzően mobiltelefonokból, tabletekből, laptopokból, hoverboardokból és e-cigarettákból. A tipikus hibák listája ezen túl műanyag zacskó, polisztirolhab csomagolás és többanyagú, szét nem választható csomagolás – chipses tasak, gyümölcsleves kiöntő, fogkrémtubus.

Mit tanulhat az európai és a magyar szakma a New York-i hulladékgazdálkodás esetéből?

A New York-i hulladékgazdálkodás auditja Európából olvasva nem egzotikus különlegesség, hanem figyelmeztető párhuzam. A PPWR, a kiterjesztett gyártói felelősség és az anyagszintű hasznosítási célok rendszere ugyanazon a logikán nyugszik: a végén mindenből egy szám lesz, és ez a szám a létesítményi adatszolgáltatásból áll össze. Négy tanulság kínálja magát.

Az első az önbevallás korlátja. Ha a hatóság nem kér háttérdokumentációt, és az ellenőrzés sem nézi végig az üzemi nyilvántartást, akkor a hasznosítási arány végső soron nyilatkozat, nem mérés. A maradékanyag 6 százalékos igazolhatósága ennek a legpontosabb mutatója.

A második a létesítménytipológia fegyelme. Ha ugyanaz a telephely válogatóként és átrakóként is működik, de csak az egyik minőségében szolgáltat adatot, akkor a statisztikából észrevétlenül esik ki az anyagáram egy szelete. Az EU-ban ezt a kérdést a hulladékstátusz és a mérési pont (calculation point) szabályai kezelik – de csak akkor, ha a nyilvántartás valóban tevékenységenként bontott.

A harmadik a digitalizáció szerepe. New Yorkban 2026-ban is kézi adatbevitel táplálja a központi nyilvántartást, a DEC válaszában éppen ezért ígért webes bejelentőfelületet beépített validációval, amely nem engedi továbbengedni a hiányos adatlapot. Ez a legkonkrétabb és leginkább átvehető intézkedés a teljes jelentésből.

A negyedik a szankcionálás következetessége. Három év, huszonnyolc adatszolgáltatás nélküli létesítmény és egyetlen 2500 dolláros bírság: ez az arány önmagában megüzeni a piacnak, hogy a jelentéstétel elmaradása lényegében kockázatmentes. A jogkövetés nem a bírság összegén, hanem a kiszabás kiszámíthatóságán múlik.

New York állam környezetvédelmi hatóságának a jelentés végleges megjelenésétől számított 180 napon belül – a végrehajtási törvény 170. szakasza alapján – be kell számolnia a kormányzónak, az állami számvevőnek és a törvényhozás vezetőinek arról, milyen lépéseket tett a javaslatok végrehajtására. A számvevőszék három ajánlása egyébként feltűnően szerény: legyen megbízható módszer a létesítmények tevékenységének azonosítására, legyen eljárás a maradékanyag-arány ellenőrzésére és a hiányos adatlapok utánkövetésére, és legyen írott eljárásrend az ellenőrök munkájához. Egyik sem technológiai áttörés. Mindhárom arról szól, hogy a körforgásos gazdaság nem attól lesz körforgásos, hogy megépítjük az infrastruktúrát, hanem attól, hogy hitelt érdemlően tudjuk, mi történik benne.

🔗 Hivatalos források és hivatkozások: 👉 

• Office of the New York State Comptroller, Division of State Government Accountability: Department of Environmental Conservation – Oversight of Recyclables Handling and Recovery Facilities, Report 2024-S-28, 2026. augusztus.
• Fotó: Quang Vuong