Globális ásványkincs-láz: nem a zöld átmenet hajtja, hanem a hadiipar és a mesterséges intelligencia

Egy globális ásványkincs-láz zajlik körülöttünk, és a legtöbben abban a hitben nézzük, hogy a klímavédelem miatt van rá szükség. Az Oakland Institute 2026 júliusában megjelent RUSH című jelentése éppen ezt a képet fordítja meg: a kutatók szerint a mai bányanyitási hullámot nem a napelemek és a szélturbinák fémigénye hajtja, hanem a hadiipar, a mesterséges intelligencia infrastruktúrája és a Washington–Peking versengés. A különbség nem szőrszálhasogatás: attól függ, mennyi hegyet, folyót és falut írunk le a következő húsz évben.

Mitől lett akkora tét a globális ásványkincs-láz?

A „kritikus nyersanyag” kifejezés nem geológiai, hanem politikai kategória. Egy ország azt nevezi kritikusnak, ami a gazdaságának vagy a hadseregének elengedhetetlen, és amelynek a beszerzése sérülékeny. Épp ezért folyamatosan hízik a lista: az Egyesült Államok 2016-ban 17 anyagot sorolt ide, 2025-ben már 60-at, az Európai Unió pedig a 2014-es 14-ről 2023-ra 34-re bővítette a listáját, plusz külön megnevezett 17 stratégiai nyersanyagot.

A tét azért nőtt meg, mert a lánc egyetlen pontján ül valaki: Kína. A Nemzetközi Energia Ügynökség által vizsgált 20 kritikus ásvány közül 19-nél Kína a domináns feldolgozó, átlagosan 70 százalék körüli piaci részesedéssel. A ritkaföldfémeknél még markánsabb a helyzet: a bányászat kb. 70, a szétválasztás és tisztítás 90, a mágnesgyártás 93 százaléka fut át kínai kapacitáson. Amikor 2025-ben amerikai büntetővámok jöttek, Kína exportkontrollal válaszolt – és ezzel mindenki számára világossá tette, hogy a fémellátás fegyver.

Az 500 százalékos jóslat, amire mindenki hivatkozik

A bányászati expanzió melletti legerősebb érv a Világbanktól származik: a kulcsásványok termelését 2050-re közel 500 százalékkal kell növelni, és hárommilliárd tonna anyag kell a szél-, nap- és geotermikus energia, valamint az energiatárolás kiépítéséhez. A Világbank ezt a Globális Dél számára gazdasági lehetőségként árulja: van bányászható vagyon, van rá vevő.

Az Oakland Institute szerint a szám azért félrevezető, mert egy kalap alá veszi a megújuló energiához tényleg szükséges fémeket az összes többi ipar igényével. Ha csak azt számoljuk, ami a nap, a szél és a hálózati akkumulátoros tárolás kiépítéséhez kell, az a következő évtizedekre előrejelzett mennyiség körülbelül egyötöde.

Hová megy valójában a réz, a lítium és a kobalt?

A jelentés legbeszédesebb adata egy egyszerű bontás. A kritikus ásványok 2024-es felhasználásából:

• 74 százalék olyan iparokba ment, amelyeknek semmi közük az energiaátmenethez: építőipar, hagyományos járműgyártás, repülés, hadiipar, gépipar, elektronika, fogyasztási termékek;
• 9 százalék napelembe,
• 7 százalék a megújulókhoz kapcsolódó villamos hálózatokba,
• 5 százalék elektromos autóba,
• 4 százalék szélturbinába,
• 1 százalék hálózati akkumulátoros tárolásba.

Fémekre lebontva ugyanez: a rézigény 71, a kobaltigény 68, a nikkeligény 83, a mágneses ritkaföldfémek 79, a grafitigény 68 százaléka nem a klímamegoldásokhoz kellett. A rézből ma is 30 százalék építőipari felhasználás, 20 százalék hálózatok és távközlés, körülbelül 45 százalék pedig iparcikk. A nikkel kétharmada rozsdamentes acélba megy. Egyedül a lítium a kivétel: ott az elektromos autó és az akkumulátor adja a kereslet 62 százalékát.

Közben a mennyiségek elképesztő tempóban nőnek. A 21. század első 26 évében több rezet bányászunk ki, mint az emberiség egész addigi történelmében összesen. 2000 és 2024 között a nikkeltermelés 187, a ritkaföldfém-kitermelés 329, a lítiumkibocsátás 1602 százalékkal emelkedett.

Rakéták, drónok, adatközpontok

A hadiipar önmagában a legtöbb fémnél 10 százalék alatti felhasználó – a jelentés szerint mégis ez adja a „kritikus” minősítést, mert ezeken az anyagokon áll vagy dől egy haderő működése. Egy F-35-ös vadászgépben több mint 400 kilogramm ritkaföldfém van, egy Arleigh Burke osztályú rombolóban több mint 2,2 tonna.

A trend iránya egyértelmű. A globális katonai kiadás 2024-ben rekordot döntött 2700 milliárd dollárral, az amerikai 2027-es védelmi költségvetési javaslat 1500 milliárd dollár – közel a 2023-as szint duplája –, az EU katonai büdzséje öt év alatt több mint 60 százalékkal nőtt. A haditechnikai fémigény növekedése a következő évtizedben az elemzések szerint 135 százalékkal gyorsabb lesz, mint az előzőben: a mangánnál és a titánnál 250, illetve 203, a réznél 198 százalékos bővülést várnak 2035-ig.

A másik nagy húzóerő az adatközpontok építése. Az AI-beruházásokra vezethető vissza az amerikai GDP-növekedés fele 2025-ben, és egyes becslések szerint 2030-ig 7000 milliárd dollár mehet globálisan adatközpontokba. Csak ez a hullám 2030-ig további 512 ezer tonna rezet igényel, a chipekhez szükséges germánium- és galliumigény pedig 2033-ig 37, illetve 85 százalékkal nő. Vagyis a két legnagyobb új fémfogyasztó a fegyverkezés és a szerverpark – nem a napelem.

Kik keresnek a láncon?

A pénz már a helyén van. A 2026 eleji adatok szerint az 50 legnagyobb bányavállalat együttes tőkeértéke meghaladta a 2400 milliárd dollárt – egyetlen év alatt több mint ezermilliárd dolláros növekedés. Az Egyesült Államok 2026 februárjában elindította a Project Vault nevű stratégiai fémtartalékot 10 milliárd dolláros állami exportbanki hitelből és 2 milliárd dollár magántőkéből; a részt vevő nagyvállalatok hiány esetén előnyös hozzáférést kapnak a készletekhez.

Megjelentek új típusú szereplők is: a Bill Gates, Jeff Bezos és a Szilícium-völgy kockatőkéje által támogatott KoBold Metals mesterséges intelligenciával keres lelőhelyeket, és már öt kontinensen több mint 70 projekten dolgozik. A jelentés részletesen dokumentálja azt is, hogyan kötődnek amerikai hadiipari és bányászati megbízások a hatalom közeli magánérdekekhez.

A bányaipar régi szereplőinek pedig kapóra jött a klímaérv. Egy 32 országot lefedő 2023-as felmérésben a válaszadók a bányászatot tartották a társadalmi hatás szempontjából a legrosszabb iparágnak. A „zöld átmenet nélkülözhetetlen szereplője” pozíció ezt a bizalmi hiányt mossa el – a jelentés ezt nevezi climatewashingnak.

Ami a bányák után marad

A számok itt válnak kézzelfoghatóvá. A réz átlagos ércdússága ma 0,6 százalék: minden 1000 kilogramm kitermelt kőzetből 6 kilogramm réz lesz, 994 kilogramm pedig hulladék. És ez romlik – egy spanyol rézbányában a 20. század eleji 2 százalékról 0,4 százalékra csökkent az érc fémtartalma. Mivel közben a termelés is tizenötszörösére nőtt, a keletkező hulladék mennyisége száz év alatt nagyjából hetvenötszörösére emelkedett.

Ez a zagy zagytározókban áll. Az elmúlt évszázadban több mint 300 zagytározó-szakadást jegyeztek fel, átlagosan évi 3–5 gátszakadás történik. 2015-ben a brazíliai Mariana mellett 20 ezer olimpiai uszoda mérgező iszapja indult el a településekre; 2025 februárjában a zambiai Chambishinél legalább 50 millió liter savas, fémtartalmú szennyvíz jutott a folyókba, és a független becslések szerint 1,5 millió tonna toxikus iszap szabadult ki – 100 kilométerrel lejjebb is pusztult a halállomány és a vadvilág.

Vízből is sokat kér a bányászat: a lítium- és réztermelés több mint fele vízhiányos területen zajlik, a chilei Atacamában a lítiumkitermelés a térség vízkészletének 65 százalékát használta fel. Egészségügyi oldalról a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet a bányászatot a legveszélyesebb szakmának minősíti: a munkahelyi halálos balesetek nyolc százalékát adja, miközben a globális munkaerő egy százalékát foglalkoztatja. Nagyjából 49,5 millió kisüzemi bányász van kitéve magas kvarcpor-koncentrációnak.

És ott vannak a földhasználati konfliktusok. A ma futó átmenetiásvány-projektek becsült 69 százaléka olyan területen van vagy annak közvetlen szomszédságában, amely a Globális Délen bennszülött vagy kisparaszti földnek minősül; a lítiumnál ez az arány 85 százalék. Egy kutatás 2015 és 2022 között 36 017 bányászathoz köthető konfliktuseseményt azonosított a világ 4293 helyszínén.

Mennyi fém kell tényleg a napelemhez és a szélturbinához?

Kevesebb, mint amennyit a viták sugallnak – és a különbség politikai döntés kérdése. A napelem nagyrészt rézre és szilíciumra épül (a szilícium a Föld egyik leggyakoribb eleme), a mérnöki fejlesztések pedig folyamatosan csökkentik az egy panelre eső ezüst- és szilíciumfelhasználást. A szélturbina beton, acél, üvegszál, alumínium és réz mellett használ ritkaföldfémet, a horgany pedig jól újrahasznosítható. Mindkét technológia fémigénye a modellek szerint 2035 körül csúcsosodik, majd csökken.

A tényleges nagy fogyasztó a modellekben az elektromos autó: a nettó nulla forgatókönyvben 2050-re 2 milliárd személyautóval számolnak, ami önmagában több mint tízszeresére növelné a mostani járműipari fémigényt. Csakhogy az e-autó nem energiát termel, csak fogyasztja – tehát nem ugyanaz a kategória, mint egy szélpark. Egy UC Davis-tanulmány szerint ha az „autót autóra cserélünk” logika helyett a közösségi közlekedés, a kisebb autók és akkumulátorok, a car sharing, a kerékpározható városszerkezet és a lítium-újrahasznosítás kap prioritást, az USA lítiumigénye 2050-re 92 százalékkal alacsonyabb lehet a fémpazarló forgatókönyvhöz képest.

A fizikai korlát: nem lehet ennyi bányát nyitni

Van egy szempont, ami a beruházói optimizmusból rendszeresen kimarad: a megvalósíthatóság. Az UNCTAD szerint az emissziós célok teljesítéséhez 250 új bánya kellene (80 réz, 70 lítium, 70 nikkel, 30 kobalt), a 2030-as rézigényhez pedig 250 milliárd dollár beruházás és legalább 80 új projekt. Egy lelőhely felfedezésétől a termelésig viszont akár 25 év is eltelik.

Ezért prognosztizálnak hiányt: a réznél 2035-re 30 százalékos ellátási rés jöhet, az S&P Global szerint 2040-re 10 millió tonnával múlhatja alul a kínálat a keresletet – ezt „rendszerszintű kockázatnak” nevezik a globális ipar számára. A kobaltnál a kongói exportkorlátozások, a lítiumnál a 2030-as évek várható deficitje jelent szűk keresztmetszetet. A kettős felhasználású fémeknél ez közvetlen versenyt hoz: amit stratégiai tartalékba tesznek vagy fegyverbe építenek, az nem kerül napelembe és hálózatba.

Miért fontos ez Európában és Magyarországon?

Az EU 2024-es kritikusnyersanyag-rendelete 2030-ra azt célozza, hogy az uniós évi fogyasztás legalább 10 százaléka hazai kitermelésből, 40 százaléka hazai feldolgozásból, 25 százaléka pedig újrahasznosításból jöjjön, és egyetlen harmadik országból se érkezzen többe 65 százaléknál. Ebből a három számból kettő nem bányáról szól, hanem kapacitásról és körforgásról – és pont ez az a rész, ahol a hulladékgazdálkodásnak dolga van.

A kritikus ásványoknak ugyanis nem csak elsődleges, érctelepi forrása van. Létezik másodlagos forrás – elektronikai és egyéb hulladékból kinyerve –, és importból származó harmadlagos. A Nemzetközi Energia Ügynökség számításai szerint a fémek újrahasznosítási arányának javítása 2050-re 25–40 százalékkal csökkentheti az új bányászat iránti igényt. Az IEA és az ENSZ Környezetvédelmi Programja ennél továbbmegy: nem csak újrahasznosítást, hanem körforgásos tervezést kérnek, hogy a termékek újrahasználhatók, felújíthatók, javíthatók legyenek – a fémek ugyanis elvileg végtelen sokszor újrahasznosíthatók anélkül, hogy elveszítenék a tulajdonságaikat.

Magyar szemmel ez azt jelenti, hogy a fiókban felejtett régi telefon, a rossz akkumulátoros szerszám, a kidobott LED-panel vagy a bontott kábel nem szemét, hanem lelőhely. Minden tonna szelektíven gyűjtött és tényleg feldolgozott e-hulladék az a mennyiség, amiért nem kell máshol hegyet lebontani és folyót elszennyezni.

Mit lehet tenni?

A jelentés következtetése kényelmetlen, de világos: amíg a bányanyitási hullámot klímaszükségletként adják el, addig a helyi közösségek ellenállása erkölcsileg is nehéz helyzetbe kerül – úgy tűnik, mintha a klíma ellen tiltakoznának. A szerzők szerint ezért az első lépés ennek a narratívának a szétszedése, nem pedig a bányászat „fenntarthatóvá” címkézése.

Ami pedig gyakorlati szinten következik ebből:

• A fémigény csökkentése ugyanolyan klímapolitika, mint a kapacitásépítés. A közösségi közlekedés, a kisebb és tovább használt eszközök, a javítás és a megosztás közvetlenül csökkenti a bányaigényt.
• Az újrahasznosítás nem melléktéma. Az e-hulladék és az ipari hulladék gyűjtési és kinyerési hatékonysága ma az egyik legkézzelfoghatóbb eszköz a bányanyitás elkerülésére.
• A körforgásos tervezés a kulcs. Ha egy terméket nem lehet szétszedni és javítani, akkor a benne lévő fém gyakorlatilag egyszer használatos.
• Az átláthatóság számít. Az ellátási lánc követhetősége és a közösségek szabad, előzetes, tájékoztatáson alapuló beleegyezése nélkül az „ESG” és a „fenntartható bányászat” marketing marad.

Az ásványkincsek iránti versengés önmagában nem fog megállni. Az viszont, hogy mennyi fémet kér tőlünk a következő évtized, nagyrészt tervezési, közlekedési és hulladékgazdálkodási döntéseken múlik – vagyis olyanokon, amelyek Magyarországon is a mi asztalunkon vannak.

---

Gyakori kérdések a globális ásványkincs-lázról

Miért nem a zöld átmenet hajtja a globális ásványkincs-lázat?

Mert a kereslet nagyobbik része máshonnan jön. A kritikus ásványok 2024-es felhasználásának 74 százaléka olyan iparágakba ment, amelyeknek nincs közük az energiaátmenethez: építőipar, hagyományos járműgyártás, repülés, hadiipar, elektronika. A napelem, a szél, az elektromos autó és a hálózati tárolás együtt a fennmaradó negyedet tette ki.

Mennyi fém kell valójában a napelemhez és a szélturbinához?

Az Oakland Institute számítása szerint a nap, a szél és a hálózati akkumulátoros tárolás kiépítése a következő évtizedekre előrejelzett fémmennyiség körülbelül egyötödét igényli. A napelem főként rézre és szilíciumra épül, a szélturbina fémigénye pedig a modellek szerint 2035 körül tetőzik, majd csökkenni kezd.

Hogyan növeli a mesterséges intelligencia a fémigényt?

Az adatközpontok építése az egyik legnagyobb új fogyasztó. A becslések szerint 2030-ig további 512 ezer tonna rézre lesz szükség csak az adatközpontokhoz, a chipekhez kellő germánium- és galliumigény pedig 2033-ig 37, illetve 85 százalékkal nőhet. Globálisan akár 7000 milliárd dollár mehet adatközpont-beruházásokba 2030-ig.

Milyen környezeti károkat okoz a bányászati boom?

A réznél ma minden 1000 kilogramm kőzetből 994 kilogramm hulladék marad, és az ércdússág tovább romlik. A zagytározóknál évente átlagosan 3–5 gátszakadás történik. A lítium- és réztermelés több mint fele vízhiányos területen zajlik, a projektek becsült 69 százaléka pedig bennszülött vagy kisparaszti földek közelében van.

Csökkentheti az újrahasznosítás az új bányák iránti igényt?

Igen, jelentősen. A Nemzetközi Energia Ügynökség szerint a kritikus fémek újrahasznosítási arányának javítása 2050-re 25–40 százalékkal csökkentheti az új bányászat iránti igényt. Az EU 2030-as célja, hogy az éves fogyasztás 25 százaléka újrahasznosításból származzon – ez az elektronikai hulladék gyűjtésén és feldolgozásán múlik.

---

 Hivatalos források és hivatkozások: 

The Oakland Institute (2026): RUSH: Global Scramble for Minerals Wages War on People and Planet – szerzők: Frédéric Mousseau és Andy Currier, szerkesztő: Anuradha Mittal. A jelentés és a sajtóközlemény elérhető: oaklandinstitute.org/report/rush, sajtóközlemény. A jelentés CC BY-NC 4.0 licenc alatt jelent meg. Ez a cikk a jelentés adataira épülő önálló összefoglaló, nem az Oakland Institute fordítása, és nem tekinthető hivatalos Oakland Institute-fordításnak.