Határon átnyúló hulladékszállítás és újrahasznosítás: amit a tagállami arányok nem mutatnak meg

A határon átnyúló hulladékszállítás a körforgásos gazdaság egyik legkevésbé látható, mégis meghatározó eleme: a papír, a fém, a műanyag és az üveg gyakran nem ott kerül újrafeldolgozásra, ahol hulladékká vált. Eugénie Joltreau és Luis Sarmiento, a CMCC Alapítvány kutatóinak 2026. szeptember 8-án megjelent, nyílt hozzáférésű tanulmánya (Recycling in a globalised economy, Journal of Applied Economics) elsőként írja le elméleti modellel az újrahasznosítási célú nemzetközi hulladékpiacot, és empirikusan is teszteli, mi mozgatja. A következtetések kényelmetlenek: egy magas tagállami újrahasznosítási arány nem feltétlenül jelent több hazai újrahasznosítást, a hulladékexport pedig a modell szerint a globális újrahasznosítást sem növeli, csak áthelyezi a terhet.

Röviden: A határon átnyúló hulladékszállítás érdemben javítja a nemzeti újrahasznosítási arányokat, mert a külföldre vitt és ott feldolgozott hulladék is beszámít a célokba – 2018 és 2021 között az uniós csomagolás-újrahasznosítás átlagosan 10–13%-a az EU-n kívül zajlott. A szerzők modellje szerint ez a kereskedelem a világ összesített újrahasznosítását nem emeli, mert az importált hulladék az importőr ország saját gyűjtését szorítja ki. A rosszul tervezett ösztönzők ezért exportot generálhatnak hazai feldolgozókapacitás helyett.

Évi 170–200 millió tonna: a globális hulladékpiac léptéke

A tanulmány öt anyagáramot vizsgál – műanyag, papír, alumínium, üveg, valamint vas és acél –, összhangban az uniós csomagolási hulladékra vonatkozó újrahasznosítási követelményekkel. A nemzetközi kereskedelmi adatok szerint az újrahasznosítható hulladék forgalma az ezredforduló és a 2008-as pénzügyi válság között 84-ről 181 millió tonnára nőtt. 2009-es visszaesése után 2010 óta stabilan évi 170–200 millió tonna körül mozog. Tömeg szerint a vas és acél a legjelentősebb, ezt a papír, a műanyag, az alumínium és az üveg követi.

Az áramlás iránya egyértelmű: a 2000-es évek óta egyre több újrahasznosítható hulladék áramlik a magas jövedelmű országokból az alacsonyabb jövedelműek felé. A magas jövedelmű országok kereskedelmi többlete ebben az áruban 2022-ben elérte a 72 millió tonnát. A piac erősen koncentrált: a tíz legnagyobb exportőr adja a globális kivitel 67%-át, élükön az Egyesült Államokkal (19%), Németországgal (10%), Japánnal (7%) és Nagy-Britanniával (7%). A legnagyobb importőr 2001 és 2022 között Kína volt a behozatal 13,8%-ával, utána Németország, Törökország, India és Dél-Korea következett.

Ez a lépték önmagában is jelzi, hogy a hulladék nem pusztán helyi közszolgáltatási kérdés. A szelektíven gyűjtött frakciók jelentős része nemzetközi nyersanyagpiacon mozog, ahol a kereslet, a szállítási költség és a szabályozás együtt dönti el, hol végződik az útjuk.

Anyagmérleg-egyensúlytalanság: miért indul útnak a hulladék?

A szerzők kulcsfogalma az anyagmérleg-egyensúlytalanság (material imbalance): az az eltérés, amely egy ország termeléséhez szükséges anyagok és a fogyasztása után ténylegesen hulladékká váló anyagok között fennáll. Egy szolgáltatásalapú gazdaság, amely sok kész terméket importál és fogyaszt, jellemzően „hulladéktúlsúlyos” profilt mutat; egy növekvő ipari gazdaság viszonylag alacsony fogyasztással „termeléstúlsúlyosat”.

Az adatok árnyaltabb képet adnak, mint a puszta jövedelmi különbség. A magas jövedelmű országok a papír kivételével még mindig termeléstúlsúlyosak, ám ez a többlet csökken, mert a hulladékuk gyorsabban nő, mint az ipari anyagigényük. A világ többi részén ezzel szemben a termelési anyagigény meredeken emelkedik a keletkező hulladékhoz képest. A kereskedelmet tehát a relatív egyensúlytalanság hajtja: az a hulladék indul útnak, amelyből az egyik országban viszonylag több keletkezik, mint amennyire a másikban szükség van.

Az elemzés fontos módszertani tanulsága, hogy a termékek élettartama számít. A gyorsan urbanizálódó gazdaság sok anyagot fogyaszt, de azok hosszú ideig használatban maradnak; az érett, sok rövid életű terméket fogyasztó gazdaság viszont gyorsan termel hulladékot. Ezért a szerzők a ténylegesen rendelkezésre álló hulladékkal számolnak, nem a fogyasztás anyagtartalmával – és ez a definíció magyarázza jobban a kereskedelmet.

Az empirikus teszt gravitációs modellel készült. Eredménye szerint a két ország közötti relatív anyagmérleg-egyensúlytalanság 1%-os növekedése nagyjából 0,8%-kal növeli a köztük zajló hulladékkereskedelmet (a kontrollváltozók függvényében 0,84 és 1,4 közötti értékekkel). Anyagonként a papírnál a legerősebb a kapcsolat (0,62), az alumíniumnál, az üvegnél és a vas-acélnál 0,23–0,29 közötti. A műanyagnál az összefüggés gyengébb és a fő becslésben nem szignifikáns – a szerzők szerint itt más költségtényezők nagyobb szerepet játszhatnak.

Pozitív vagy negatív ár: erőforrás vagy teher?

A modell egyik legfontosabb tanulsága, hogy az újrahasznosítható hulladék nem úgy viselkedik, mint egy hagyományos áru. Az ára a kereslettől, a szállítási és feldolgozási költségektől függően pozitív és negatív is lehet: egyszer az importőr fizet érte értékes alapanyagként, máskor az exportőr fizet azért, hogy valaki elvigye.

A kettős ár veszélyt is hordoz. A tanulmány szerint bármely stabil, újrahasznosítási célú hulladékpiac illegális ártalmatlanítási áramlássá degenerálódhat – gazdasági vagy politikai sokk, illetve fokozatos piaci romlás nyomán. Ha az ár annyira negatívvá válik, hogy a külföldi lerakás olcsóbb a hazai kezelésnél, a hulladék már nem újrahasznosításra, hanem lerakóra indul. Az uniós jog az EU-n kívüli ártalmatlanítási célú exportot tiltja, a modell épp ezért ezt a határt kezeli a legális piac szélének.

A hazai szakma számára ez ismerős kép: a válogatott frakciók átvételi ára a nyersanyagpiaci ciklusokkal együtt ingadozik, és ugyanaz a bála egyik negyedévben bevételt, a másikban költséget jelent.

Az export nem növeli a világ újrahasznosítását

A tanulmány talán legfontosabb – és a közbeszédben eddig ritkán hallott – megállapítása, hogy a modell feltevései mellett az újrahasznosítási célú hulladékkereskedelem csak áthelyezi az ártalmatlanítást az exportőr országból az importőrbe. Az importáló ország ugyanis az olcsóbb külföldi hulladékkal a saját, költségesebb gyűjtését váltja ki: a behozott anyagot feldolgozza, a hazai hulladéka viszont lerakóra kerül. Az összesített, globális újrahasznosítás így nem nő.

Ez szembemegy azzal a korábbi szakpolitikai érveléssel, hogy a nemzetközi kereskedelem a legolcsóbb helyre irányítva növeli a világ újrahasznosítását. A szerzők maguk is jelzik, hogy a valóság árnyaltabb lehet a stilizált modellnél, ugyanakkor Kínából bizonyítékot is hoznak: a hazai műanyag-újrahasznosítás jelentősen nőtt, miután az ország 2018-ban leállította a hulladékimportot. A kínai importstop dominóhatása azóta is tart – ahogy arról korábban beszámoltunk, már Thaiföld sem fogad műanyaghulladékot.

A modell szerint az importőr profilja a magasabb anyagigényű, alacsonyabb ártalmatlanítási és feldolgozási költségű, fejletlen gyűjtési és válogatási rendszerű gazdaság – vagyis jellemzően a fejlődő országoké. A szerzők szerint ez egyszerre vet fel környezeti és etikai kérdéseket.

Hogyan torzítja a határon átnyúló hulladékszállítás a tagállami újrahasznosítási arányt?

Az uniós tagállamok csomagolási újrahasznosítási céljaikat hasznosítási célú exporttal is teljesíthetik – ez nem kiskapu, hanem a jogszabály része. A szerzők hangsúlyozzák, hogy nem ok-okozati kapcsolatot akarnak igazolni, hiszen azt a jog maga teremti meg, hanem a jelenség léptékét kívánják megmutatni. 2018 óta a tagállamoknak jelenteniük kell, mekkora rész zajlik az unión kívül: 2018 és 2021 között átlagosan 10–13%.

A kínai tilalom előtt ez az arány anyagtól függően jóval magasabb lehetett. Az Európai Parlament 2018-as adata szerint az EU az újrahasznosításra szánt műanyagainak nagyjából a felét exportálta, ami a tagállami műanyag-újrahasznosítási arányok akár 50%-át is adhatta.

A kapcsolat az adatokban is jól látszik. Az EU 15 legnagyobb gazdaságából 14-nél pozitív összefüggés mutatható ki az újrahasznosítási arány és a hulladékexport között. A 27 tagállam egyenkénti becslése közül 23 (85%) pozitív, ezek túlnyomó része statisztikailag is szignifikáns, a négy negatív érték egyike sem az. A legnagyobb gazdaságok közül Franciaországnál, Olaszországnál, Spanyolországnál és Hollandiánál pozitív és szignifikáns a kapcsolat. Az export 1%-os növekedéséhez a szigetországokban, például Máltán és Cipruson, mintegy 0,20 százalékpontos, a nagyobb gazdaságokban 0,05–0,10 százalékpontos újrahasznosításiarány-emelkedés társul. Az EU-n kívüli újrafeldolgozás aránya is a szigetországokban a legmagasabb.

Hogy ez a gyakorlatban mit jelent, azt a török példa mutatja meg a legélesebben. Törökország a világ harmadik legnagyobb hulladékimportőre, az uniós műanyaghulladék-export közel negyede ide érkezik, a jelentett újrafeldolgozási mennyiség pedig messze meghaladja a hazai képződést – erről részletesen írtunk a törökországi műanyaghulladék-jelentés elemzésében. Az unión belüli áramlások másik oldala Ausztria: a 2024-es osztrák hulladékgazdálkodási mérleg szerint az ország jelentős nettó importőr, vagyis kapacitásfölényét a régió hulladékával tölti fel. Ugyanaz a hulladékáram tehát az egyik ország statisztikáját javítja, a másik üzleti modelljét táplálja.

Szakpolitikai ösztönzők, amelyek exportot szülnek

A kutatás legfontosabb üzenete a döntéshozóknak szól. A modell szerint a gazdasági ösztönzők – lerakási adó, gyűjtési és újrahasznosítási támogatás – az exportőr országban egy bizonyos küszöb alatt az exportot növelik, a hazai újrahasznosítást viszont nem. A küszöb felett már a helyi feldolgozást erősítik, de ekkor is eltérő hatással:

• az újrahasznosítási támogatás csökkenti a hulladékexportot,
• a lerakási adó már nem befolyásolja,
• a gyűjtési támogatás viszont tovább növeli az exportot, és lenyomja a hulladék árát – ami a szerzők szerint az illegális, lerakási célú export kockázatát is növeli.

A parancsuralmi eszközöknél a különbség még élesebb. Zárt gazdaságban az újrahasznosítási arány és a beépítési arány (az újrahasznosított tartalom a hazai termelésben) arányosan mozog, nyitott gazdaságban azonban elválnak egymástól. Az újrahasznosítási cél nem mondja meg, hol kell az anyagot feldolgozni, így az exportőr ország a legolcsóbban több export révén teljesíti – ráadásul alkupozícióba hozza az importőrt, amely lejjebb viheti az árat. A beépítési cél ezzel szemben hazai keresletet teremt: elég magas szint mellett az exportőr ország leállíthatja a hulladékkivitelt, és akár újrahasznosított alapanyagot is importálhat. A szerzők következtetése, hogy a beépítési (újrahasznosított tartalomra vonatkozó) cél nagyobb eséllyel erősíti a hazai újrahasznosítást az exportőr profilú országokban, mint a pusztán újrahasznosítási arányra épülő cél.

Az unió ebbe az irányba mozdult el. Az egyszer használatos műanyagokról szóló irányelv 2025-től 25%, 2030-tól 30% újrahasznosított tartalmat ír elő a PET, illetve a műanyag italpalackokra, a PPWR pedig 2030-tól minimális újrahasznosított tartalmat határoz meg a műanyag csomagolásokra. A PET palackokra vonatkozó új számítási szabályok földrajzi korlátot is tartalmaznak: első körben csak az EU-ból és az EGT-ből származó újrahasznosított műanyag számítható be, az OECD-országokból származó anyag 2027. november 21-től – ahogy azt az új uniós PET-szabályokról szóló cikkünkben bemutattuk.

A beépítési cél sem csodaszer. A tanulmány maga is rögzíti, hogy az uniós műanyag-újrahasznosítók a célok teljesítésére irányuló növekvő regranulátum-import miatt versenynyomásról számolnak be. Az ágazat helyzete valóban kritikus: kapacitásbezárásokkal küzd, miközben az EU műanyaghulladék-exportja 2024-ben 36%-kal haladta meg a 2022-es szintet – erről az európai műanyag-újrahasznosító ipar helyzetéről szóló írásunkban számoltunk be.

November 21-től szigorodik a kép: az új hulladékszállítási rendelet

A tanulmány zárófejezete maga hivatkozik a legfrissebb uniós lépésre: az (EU) 2024/1157 hulladékszállítási rendelet alapján 2026. november 21-től tilos a műanyaghulladék nem OECD-országokba irányuló exportja, legalább 2029. május 21-ig. A rendelet többi rendelkezésének nagy része 2026. május 21. óta alkalmazandó, a szállítási eljárások azóta elektronikus úton zajlanak. 2027. május 21-től a zöldlistás hulladékok nem OECD-országokba történő kivitele csak olyan célországokba lesz lehetséges, amelyek jelezték a Bizottság felé fogadási szándékukat és a megfelelő kezelés feltételeit.

A szerzők szerint az elemzésük megkérdőjelezi a hulladék távoli, alacsonyabb költségű országokba szállításának környezeti indoklását – ez az érvelés vezetett el a tilalomhoz is. Ugyanakkor hozzáteszik: a tilalom mellé olyan hazai gazdasági rendszert kell építeni, amely ösztönzi a hazai hulladék felhasználását és csökkentését, különben az exporttilalom az illegális kivitel felé tereli a nyomást. Emellett az OECD-tagországokba – köztük Törökországba – irányuló export továbbra is nyitva marad, így reális kockázat, hogy az áramok egy része egyszerűen átterelődik.

Mit jelent mindez a hazai hulladékgazdálkodásnak?

Magyarország a tanulmány európai összehasonlításában is szerepel. A tagállamonkénti becslések grafikonja alapján a magyar érték a pozitív, de alacsony tartományban van: az export 1%-os növekedéséhez nagyjából 0,02 százalékpontos újrahasznosításiarány-emelkedés társul. A csomagolás-újrahasznosítás EU-n kívüli aránya 2018 és 2022 átlagában nagyjából 5% körül alakult. Ezek grafikonról leolvasott, közelítő értékek, de jól jelzik, hogy a magyar csomagolási statisztika az unión kívüli exporttól kevésbé függ, mint a szigetországoké, Írországé vagy Görögországé. Az unión belüli kiszállítások hatását ugyanakkor ez a mutató nem mutatja meg.

Ebből három tanulság emelhető ki.

Az arány mellé a helyszín is kell. A MOHU koncessziós rendszerének és a tagállami céloknak a megítélésénél nem elég azt nézni, hány százalék kerül újrahasznosításra – azt is látni kell, hogy ebből mennyi dolgozódik fel belföldön, mennyi az unión belül, és mennyi azon kívül. A határon átnyúló hulladékszállítás nyomon követhetősége nem adminisztratív részletkérdés, hanem a statisztika hitelességének feltétele.

A kereslet többet ér a gyűjtési célnál. Ha a válogatott frakcióknak nincs hazai felvevőpiaca, a legjobb gyűjtési rendszer is exportot fog termelni. A tanulmány logikája szerint a gyűjtést támogató eszközök önmagukban akár az exportot is erősíthetik, míg az újrahasznosított tartalomra vonatkozó előírások, a zöld közbeszerzés és a hazai feldolgozókapacitás fejlesztése együtt teremthetik meg azt a keresletet, amely a hulladékot itthon tartja.

Az anyagmérleg kétoldalú. A szerzők szerint az egyensúlytalanság a helyi anyagigény növelésével – például célzott újraiparosítással – és a hulladékképződés csökkentésével is kezelhető, a termékek élettartamának meghosszabbításával és mértékletesebb fogyasztással. Kifejezetten nem vak újraiparosítást javasolnak: minden anyagigény-növelésnek a globális erőforrás-felhasználás csökkentésének céljához kell igazodnia.

A tanulmány végső üzenete, hogy a körforgásos gazdaság elemzéséből nem hagyható ki a nemzetközi kereskedelem. A hatékony szakpolitikának egyszerre kell figyelembe vennie, hol kezelik a hulladékot, hol használják fel a másodnyersanyagot, és hogyan hatnak az ösztönzők a globális áramokra. További kapcsolódó írásainkat a hulladékszállítás címke alatt gyűjtjük.

---

GYIK: határon átnyúló hulladékszállítás és újrahasznosítás

Mennyi újrahasznosítható hulladék kerül évente nemzetközi szállításra?

Évente 170–200 millió tonna újrahasznosítható hulladék kerül nemzetközi kereskedelembe, és ez a sáv 2010 óta stabil. A magas jövedelmű országok kereskedelmi többlete 2022-ben 72 millió tonna volt. A tíz legnagyobb exportőr adja a kivitel 67%-át, élen az Egyesült Államokkal és Németországgal, a legnagyobb importőr pedig 2001 és 2022 között Kína volt.

Mit jelent az anyagmérleg-egyensúlytalanság a hulladékkereskedelemben?

Az anyagmérleg-egyensúlytalanság egy ország termelési anyagigénye és a fogyasztása után ténylegesen keletkező hulladék közötti eltérés. A tanulmány gravitációs modellje szerint két ország relatív egyensúlytalanságának 1%-os növekedése nagyjából 0,8%-kal növeli a köztük zajló hulladékkereskedelmet. A kapcsolat a papírnál a legerősebb, a műanyagnál gyengébb.

Hogyan befolyásolja a határon átnyúló hulladékszállítás a tagállami újrahasznosítási arányt?

A határon átnyúló hulladékszállítás javítja a tagállami újrahasznosítási arányt, mert a hasznosítási célú export beszámít a célokba. Az EU 15 legnagyobb gazdaságából 14-nél pozitív a kapcsolat. Az export 1%-os növekedése a szigetországokban mintegy 0,20, a nagyobb gazdaságokban 0,05–0,10 százalékponttal emeli az arányt, és 2018–2021-ben az uniós csomagolás-újrahasznosítás 10–13%-a az EU-n kívül zajlott.

Növeli-e a hulladékexport a világ újrahasznosítását?

A tanulmány modellje szerint nem: az újrahasznosítási célú hulladékkereskedelem csak áthelyezi az ártalmatlanítást az exportőrből az importőr országba. Az importőr az olcsóbb külföldi hulladékkal saját gyűjtését váltja ki, így hazai hulladéka lerakóra kerül. Ezt alátámasztja, hogy Kínában a hazai műanyag-újrahasznosítás jelentősen nőtt a 2018-as importtilalom után.

Miért lehet negatív az újrahasznosítható hulladék ára?

Az újrahasznosítható hulladék ára a kereslettől, a szállítási és feldolgozási költségektől függően pozitív és negatív is lehet. Értékes alapanyagnál az importőr fizet, költséges kezelésnél az exportőr fizet az elszállításért. A tanulmány szerint a túlságosan negatív ár veszélyes, mert a legális újrahasznosítási piac illegális, lerakási célú exporttá degenerálódhat.

Milyen szakpolitikai eszközök erősítik a hazai újrahasznosítást?

A tanulmány szerint az exportőr profilú országokban az újrahasznosított tartalomra vonatkozó beépítési célok hatékonyabbak, mint a pusztán újrahasznosítási arányra épülő célok. Az újrahasznosítási támogatás csökkenti az exportot, a gyűjtési támogatás viszont növeli, és lenyomja a hulladék árát. Az EU az egyszer használatos műanyagokról szóló irányelvvel és a PPWR-rel ebbe az irányba lépett.

Mi változik 2026. november 21-től a műanyaghulladék exportjában?

2026. november 21-től tilos a műanyaghulladék nem OECD-országokba irányuló uniós exportja, legalább 2029. május 21-ig. A tilalom az (EU) 2024/1157 hulladékszállítási rendeleten alapul. A tanulmány szerzői szerint a tilalom mellé olyan hazai rendszer kell, amely ösztönzi a hulladék helyi felhasználását, különben nő az illegális export kockázata.

---

🔗 Hivatalos források és hivatkozások: 👉

• Eugénie Joltreau – Luis Sarmiento (2026): Recycling in a globalised economy. Journal of Applied Economics, 29(1), 2699509. DOI: 10.1080/15140326.2026.2699509
• CMCC Alapítvány sajtóközlemény: The hidden global market behind recycling
• Európai Bizottság: Plastic waste shipments
• Az (EU) 2024/1157 rendelet a hulladékszállításról: EUR-Lex
• A kutatás az Európai Unió Horizont Európa programjának CircEUlar projektjéből részesült támogatásban.

Egységes szerkezet, gyors válaszok: cikkeinket úgy építjük fel, hogy az olvasók és az MI-alapú keresők is könnyen megtalálják bennük a lényeget. A szövegek MI-eszközök segítségével, szerkesztői ellenőrzés mellett készülnek.