Települési hulladékgazdálkodás hálózatként: mit mutat a Pannon Egyetem modellje a 2035-ös uniós célokról?

A települési hulladékgazdálkodás Magyarországon nem egyes telepek, hanem egy országos hálózat ügye: 3154 település hulladéka indul el nap mint nap átrakóállomások, válogatóművek, mechanikai-biológiai kezelők, komposztálók, égetők és lerakók felé. A Pannon Egyetem kutatói ezt a hálózatot építették fel egy dinamikus, többrétegű modellben, és lefuttatták rajta a kormányzati intézkedéseket: a biohulladék elkülönített gyűjtését, a kötelező visszaváltási rendszert és egy új, 300 ezer tonnás hulladékégetőt. A Cleaner Logistics and Supply Chain folyóiratban 2026 júliusában, nyílt hozzáféréssel megjelent tanulmány eredménye kijózanító: a tervezett lépések együtt is csak mérsékelten csökkentik a kibocsátást, és a szerzők szerint a 2035-ös uniós célok elérése így nem garantált. Végigvettük, hogyan épül fel a modell, mit mutatnak a számok, és hol érdemes kritikusan olvasni őket.

Röviden: A települési hulladékgazdálkodás magyar rendszerét hálózatként modellező tanulmány szerint a vegyes hulladék szerves frakciójának leválasztása csökkentené leginkább a szén-dioxid-kibocsátást, egy új égetőmű viszont rontana a mérlegen. A három intézkedés együtt 2035-re a 2021-es szint alá, mintegy 2,02 millió tonnára vinné az ágazat szénlábnyomát, de a szerzők szerint ez sem elég az uniós célokhoz.

Kik készítették, és miért figyelemre méltó a tanulmány?

A cikket a Pannon Egyetem három egységének kutatói jegyzik: Katona Attila I., Szigetvári Zsolt, Hegedűs Csaba, Kosztyán Zsolt T., Kurdi Róbert és Sebestyén Viktor (levelező szerző). A munka az Elsevier Cleaner Logistics and Supply Chain című folyóiratának 20. kötetében jelent meg (cikkszám: 100354), CC BY 4.0 licenc alatt, így bárki szabadon olvashatja. A kutatást a Kulturális és Innovációs Minisztérium a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból támogatta, két szerző munkáját pedig Bolyai-ösztöndíj és OTKA-pályázat segítette.

A tanulmány újdonsága nem önmagában a szén-dioxid-mérleg, hanem a megközelítés. A szerzők áttekintették a hulladékgazdálkodási forgatókönyv-elemzések szakirodalmát, és azt találták, hogy egyik korábbi munka sem kezelte egyszerre a következő négy szempontot:

• az országos, regionális és települési szintet egyetlen modellben;
• az elkülönítetten gyűjtött hulladékfrakciókat;
• a rendszert valódi szállítási hálózatként, közúti távolságokkal;
• a jövőbeli mennyiségek előrejelzését.

A Pannon Egyetem modellje mind a négyet teljesíti, és ráadásul magyar adatokra, magyar intézkedésekre épül.

Mit jelent a dinamikus többrétegű hálózat?

A hálózattudományban a rendszer elemei csomópontok, a köztük zajló kapcsolatok élek. A modellben a csomópontok a hulladékgazdálkodás szereplői, mindegyik földrajzi koordinátákkal:

• hulladékkeletkezési pontok (települések): 3154
• átrakóállomások: 45
• mechanikai-biológiai hulladékkezelők (MBH/MBT): 23
• szelektív válogatóművek: 56
• komposztálótelepek: 60
• biogázüzemek: 77
• hulladéklerakók: 37
• hulladékégetők: 11

Az élek irányítottak: azt mutatják, honnan hová és mennyi hulladék megy egy adott évben. A „többrétegű” jelző arra utal, hogy a különböző típusú anyagáramok külön rétegekben szerepelnek. A modell tíz réteget különít el, például település–átrakó, átrakó–MBT, település–válogatómű, MBT–lerakó, MBT–égető vagy település–biogázüzem. Egy fizikai létesítmény több rétegben is megjelenhet: egy MBT például fogad vegyes hulladékot a településekről és a válogatóművek maradékát, majd továbbküldi a lerakóra és az égetőbe.

A „dinamikus” jelző az időt jelenti: a hálózat a 2021-es bázisévből indul, és évről évre frissül 2035-ig. Minden forgatókönyvre és minden évre külön hálózatpéldány készül, így követhető, hogyan változnak az áramok és a kibocsátások egy-egy beavatkozás hatására.

Honnan jönnek az adatok, és hogyan számol a modell?

A hálózat három fő adatforrásra épül: a Központi Statisztikai Hivatal települési hulladékadataira, az Országos Környezetvédelmi Információs Rendszer (OKIR) létesítményadataira, valamint a MOHU által rendelkezésre bocsátott táblákra. A szereplők címét egy Python-szkript alakította koordinátákká, a közúti távolságokat pedig az OpenStreetMap-alapú OSMnx csomaggal számolták.

Fontos módszertani döntés, hogy a modell minden forráshoz a legközelebbi, közúton elérhető megfelelő létesítményt rendeli. Ez egyszerre erőssége és korlátja: tisztán mutatja a földrajzi optimumot, de nem feltétlenül azt, ahová a hulladék a valóságban, szerződések és kapacitások szerint ténylegesen kerül.

Előrejelzés: miért logaritmikus görbe?

A hiányzó települési adatokat interpolációval pótolták, a jövőbeli mennyiségeket pedig rétegenként logaritmikus függvénnyel vetítették előre 2035-ig. A szerzők több módszert is kipróbáltak:

• a lineáris modell irreálisan meredek növekedést adott, mert túl érzékeny a legutóbbi évekre;
• az ARIMA-modell évi átlagosan mintegy 2,5%-os növekedést jelzett, mert nem veszi figyelembe az uniós irányelvek mérséklő hatását;
• a logaritmikus modell évi nagyjából 0,52%-os növekedéssel számolt, és jobb illeszkedést mutatott;
• a mélytanulásos LSTM-hálózatot az adatigény és a „fekete doboz” jelleg miatt elvetették.

Emissziós tényezők

A kibocsátást két forrásból számolják. A szállításnál a Sphera (GaBi) adatbázis 20 tonnás, 17,3 tonna hasznos terhelésű teherautójának tényezőjét használják, az üres visszautat is beleszámítva. A kezelési technológiákhoz a következő tényezők tartoznak, kilogramm CO₂-egyenérték per kilogramm hulladék egységben:

• hulladéklerakás: 0,838
• hulladékégetés: 1,26
• komposztálás (nyílt prizma): 0,508
• biogáz- és biometán-előállítás: −0,0662, vagyis nettó kibocsátáscsökkentés

Az újrahasznosítás életciklus-hatásait a szerzők kifejezetten kihagyták, mert ehhez anyagonként és technológiánként külön modell kellett volna. Erre az értékelésnél még visszatérünk.

Hét régió, nagyon eltérő infrastruktúrával

A magyar rendszert hulladékgazdálkodási régiók szerint koordinálják, és a modell ezek között is jelentős különbségeket mutat:

• Észak-Dunántúl: 764 település, 1,63 millió lakos; 12 átrakó, 5 MBT, 14 válogatómű, 6 komposztáló, 9 lerakó, 1 égető.
• Dél-Dunántúl: 948 település, 1,35 millió lakos; 10 átrakó, 6 MBT, 13 válogatómű, 14 komposztáló, 6 lerakó, 4 égető.
• Budapest térség: 71 település, 2,35 millió lakos; 5 átrakó, 1 MBT, 3 válogatómű, 3 komposztáló, 2 lerakó, 3 égető.
• Közép-Kelet-Magyarország: 243 település, 1,40 millió lakos; 5 átrakó, 3 MBT, 7 válogatómű, 9 komposztáló, 6 lerakó, égető nélkül.
• Észak-Kelet-Magyarország: 730 település, 1,73 millió lakos; 8 átrakó, 7 MBT, 14 válogatómű, 15 komposztáló, 10 lerakó, 1 égető.
• Tiszántúl: 398 település, 1,42 millió lakos; 5 átrakó, 1 MBT, 5 válogatómű, 13 komposztáló, 4 lerakó, 2 égető.

A nyugati régiókban egyenletesebb a létesítmények eloszlása, a keleti országrészben viszont kevés köztes kezelő szolgál ki sok települést. A térkép szerkezete a Budapest-központú, csillag alakú közlekedési hálózatot is visszatükrözi.

Szállítási útvonalak: átlagosan 116, legfeljebb 307 kilométer

A modell szerint egy hulladékfrakció a keletkezési helytől a végső kezelőig átlagosan 116 kilométert tesz meg. A leghosszabb utak mind a Tiszántúlon vannak: Tiszagyenda (307 km), Örményes (299 km), Kunhegyes (298 km), Túrkeve és Tiszaszentimre (egyaránt 294 km) hulladéka utazik a legtöbbet. Az ok a térségben kevés lerakó és égető, így a hulladékot más régiókba kell szállítani.

A regionális elemzés néhány beszédes eredménye:

• a Tiszántúl településeinek mintegy 80%-a rövidebb úton juthatna el a szomszédos Észak-Kelet-Magyarország MBT-ihez, mint a saját régiójáéhoz;
• a válogatóművek nagyjából fele közelebb van egy másik régió MBT-jéhez, mint a sajátjáéhoz;
• az MBT–égető kapcsolatokban szinte az egész ország régiókon átívelő áramokat mutat, mert kevés az égetőkapacitás;
• ha minden szereplő a régióhatároktól függetlenül a legközelebbi megfelelő létesítménybe szállítana, a hálózat összesített élhossza 411 233 km-ről 389 865 km-re csökkenne, ami bő 5%-os megtakarítás.

A szerzők egy kapacitás-érzékenységi próbát is futtattak: ha minden forrás a második legközelebbi létesítménybe kényszerülne, az átlagos és a teljes úthossz is nagyjából 1,7-szeresére nőne. Következtetésük szerint a kapacitáskieséseket regionális tartalékkapacitással érdemes kezelni, nem a hálózat átszervezésével.

A települési hulladékgazdálkodás szénlábnyoma: a szállítás csak egy százalék

A tanulmány egyik legfontosabb, a közbeszédben gyakran félreértett üzenete az arányokról szól. 2021-ben a magyar rendszer teljes kibocsátása 2 273 293 tonna CO₂-egyenérték volt. Ebből:

• lerakás: 1 344 223 tonna (59,1%)
• égetés: 747 432 tonna (32,9%)
• komposztálás: 160 826 tonna
• szállítás: 20 812 tonna (0,9%)

A szállítási kibocsátás 77%-a a településeken belüli gyűjtéshez és az MBT-kbe történő szállításhoz kötődik. Az MBT–lerakó élek a szállítási szénlábnyom mindössze 0,12%-át adják, mert az MBT-ket történetileg a lerakók mellé telepítették.

A következtetés egyértelmű: a kibocsátás döntő része nem az úton, hanem a kezelési technológiánál keletkezik. A szállítás optimalizálása hasznos, de a nagy tétel az, hogy mi történik a hulladékkal a végén. Ugyanakkor a szerzők jelzik, hogy a lerakóktól való elfordulás új létesítményeket és hosszabb utakat hozhat, ezért a telepítési döntéseket hálózati szemlélettel kell meghozni.

Öt forgatókönyv a 2035-ös évre

A modell minden forgatókönyvet 2035-re értékel, mert a legfontosabb uniós határidők ehhez az évhez kötődnek: legalább 65%-os települési újrahasznosítás és legfeljebb 10%-os lerakás. A csomagolási hulladéknál 2030-ra 70%-os újrahasznosítás, az egyszer használatos műanyag palackoknál 2029-re 90%-os elkülönített gyűjtés a cél.

1. Alapforgatókönyv: a rendszer 2035-ös állapota új beavatkozások nélkül, a történeti trendek továbbvitelével.
2. Biohulladék-leválasztás (OFMSW): a vegyes hulladék szerves frakcióját, a laboratóriumi hulladékelemzések alapján 20 tömegszázalékot, elkülönítetten gyűjtik és biogázüzemekben hasznosítják. Ez a modellben 543 403 tonna szerves hulladékot jelent.
3. Kötelező visszaváltási rendszer (DRS): 158 ezer tonna hasznos anyag kerül ki a vegyes és a szelektív áramokból. A tanulmány az 50 forintos díjjal és 2657 visszaváltóhellyel számol.
4. Hulladékból energia (WTE): egy új, évi 300 ezer tonna kapacitású égetőmű, amelynek helyét az éghető hulladék országos eloszlása alapján jelölték ki. A meglévő égetés a 2021-es 388 579 tonnáról 2035-re magától is 410 140 tonnára nőne.
5. Hulladékgazdálkodási átállás (Waste Transition): a három intézkedés együttes bevezetése.

Mit mutatnak az eredmények? A biohulladék nyer, az égetés ront

A kibocsátási eredmények forgatókönyvenként (2035, tonna CO₂-egyenérték):

• alapforgatókönyv: 2 433 481 (+160 188 a 2021-es szinthez képest)
• DRS: 2 281 425 (−152 056 az alapforgatókönyvhöz képest)
• biohulladék-leválasztás: 1 916 768 (−516 713)
• új égetőmű: 2 629 333 (+195 852)
• együttes átállás: 2 024 606 (−408 875)

A legkedvezőbb tehát a biohulladék leválasztása: a lerakóba kerülő, metánt termelő szerves anyag biogázüzembe terelése önmagában több mint félmillió tonna CO₂-egyenértéket takarít meg. A DRS közepes hatású, de anyagában értékes, tiszta frakciót ad. Az új égetőmű a modellben növeli a kibocsátást, mert az égetés 1,26-os tényezője magasabb a lerakás 0,838-as értékénél.

Ebből következik a tanulmány talán legérdekesebb megállapítása: az együttes átállás rosszabb eredményt hoz, mint a biohulladék-leválasztás önmagában. Az égetőkomponens „visszaeszi” a megtakarítás egy részét. A szerzők ezt nem az égetés elutasításaként, hanem kompromisszumként értelmezik: az égetés csökkenti a lerakást és a szállított mennyiséget, diverzifikálja az energiamixet, de a szénlábnyom szempontjából drága.

Egy értelmezési megjegyzés: a tanulmány vízesésdiagramja a forgatókönyvek összesített értékeit egymás után fűzi fel, ezért ott a DRS-nél −347 908, a biohulladéknál −364 657 tonna szerepel. Ezek nem az egyes intézkedések önálló hatásai, hanem az előző oszlophoz mért különbségek. Az önálló hatásokat a fenti lista mutatja.

Szállított mennyiségek: a forrásnál hozott döntés többszörösen hat

2021-ben a hálózat éleken szállított teljes mennyisége 6,77 millió tonna volt. Ez több, mint a keletkezett hulladék, mert kétlépcsős gyűjtésnél ugyanaz a tonna többször utazik (településről átrakóba, onnan MBT-be, majd lerakóra vagy égetőbe). Az alapforgatókönyvben ez 7,12 millió tonnára nőne, az együttes átállásnál viszont 5,90 millió tonnára csökkenne.

A szerzők ezt hálózati egyszerűsödésnek nevezik: ha a hulladék már a keletkezés helyén más útra tér, az a teljes láncon végiggyűrűzik. A szállítási kibocsátás az együttes átállásnál 19 995 tonna lenne, kevesebb, mint 2021-ben, pedig a hulladék mennyisége nő.

Más környezeti mutatók és a költségek

A szénlábnyom mellett a szerzők további életciklus-mutatókat is összevetettek, a 2021-es szintet 100-nak véve. Az együttes átállás a globális felmelegedési potenciált 89-re, az édesvízi eutrofizációt 72-re csökkentené, a legtöbb kategóriában nagyjából szinten tartaná a hatást. Kivétel a vízhasználat, amely 158-ra, vagyis mintegy másfélszeresére nőne, elsősorban a biohulladék-kezelés miatt.

A tanulmány egy egyszerű költségmodellt is tartalmaz: szállítás 0,0335 €/tonnakm, MBT-válogatás 33,48 €/t, égetés 125,56 €/t, lerakás 66,96 €/t, 3%-os inflációval és 8%-os diszkontrátával. A rendszer éves költsége ebben 2021 és 2035 között 259 millió euróról 417 millió euróra nőne, a 2021–2035-ös időszak jelenértéke 2851 millió euró.

Hol lesznek a hulladékkezelés gócpontjai 2035-ben?

Az együttes átállás forgatókönyvében a végső kezelők térképe így alakul:

• Biogázüzemek: a legnagyobb szerkezeti változás itt történne. 72 létesítmény kapcsolódna be, összesen több mint 543 ezer tonnával; a mennyiség 18%-a Budapest környékére esne. A szerzők szerint az üzemek eloszlása miatt nincs szükség további nagy központokra.
• Komposztálók: közel 400 ezer tonna, 26%-kal több, mint 2021-ben; a legnagyobb, mintegy 70 ezer tonnás terhelés szintén a főváros mellett jelentkezne.
• Égetők: erősen koncentrált a kép. A két legnagyobb, mintegy 460 és 200 ezer tonnás égető (utóbbi az új létesítmény) egyaránt Budapest közelében van, és együtt az elégetett hulladék 80%-át fogadja. A szerzők szerint a további bővítést Nyugat- és Délkelet-Magyarország felé kellene irányítani.
• Lerakók: a lerakott mennyiség a 2021-es szint 31%-ára, 501 ezer tonnára csökkenne; a 37 lehetséges helyszínből 21 maradna használatban. A legnagyobb terhelést, 92 ezer tonnát Hejőpapi kapná, amely Északkelet-Magyarország fő gyűjtőpontja; ezt egy főváros melletti lerakó követi 85 ezer tonnával.

Hejőpapi kiemelése nem meglepő azoknak, akik ismerik a térséget: itt a lerakó mellett mechanikai-biológiai kezelő és RDF-előállító kapacitás is működik, vagyis a modell a meglévő infrastruktúra súlyát tükrözi.

Rossz helyen vannak az MBT-k?

A tanulmány függeléke egy külön optimalizálási próbát is bemutat. A szerzők a települések közúti távolságmátrixán k-medoid klaszterezést futtattak, pontosan 23 klaszterrel, ami megegyezik a működő MBT-k számával. Így nem a létesítmények száma, hanem a helye kerül górcső alá.

Az eredmény: a nyugati és középső régiókban több MBT is közel van a klaszter „ideális” középpontjához, keleten viszont az optimális pontok messze esnek a meglévő telepektől. A szerzők megfogalmazásában a hosszú keleti útvonalak elhelyezési, nem darabszám-problémát jeleznek. Ha új kapacitás épül vagy beruházási prioritást kell felállítani, a keleti medoidok felé történő elmozdulás hozná a legnagyobb szállítási megtakarítást.

Mit üzen a tanulmány a döntéshozóknak?

A szerzők öt ajánlást fogalmaznak meg:

• A dekarbonizációs politika szigorítása: a jelenlegi intézkedések teljes megvalósítás mellett sem elegendők 2035-re, és a szerzők szerint 2040-re sem biztosan.
• Integrált, hálózatalapú tervezés: az egyes beavatkozások mellékhatásai csak a teljes rendszer modellezésével láthatók, ezért a CO₂-csökkentést és a jövőbeli kapacitásigényt együtt kell tervezni.
• A regionális egyenlőtlenségek kezelése: különösen a keleti országrész infrastrukturális hiányai okoznak hosszú szállítási utakat.
• A korai beavatkozás ösztönzése: a forrásnál történő elkülönítés hatása a lánc minden szintjén megsokszorozódik.
• Többszempontú döntéshozatal: a szénlábnyom mellett az energiabiztonságot, az anyaghasznosítást és a társadalmi elfogadottságot is mérlegelni kell.

A javaslatok időzítése nem véletlen. A hulladékgazdálkodás intézményi kerete éppen most alakul át: társadalmi egyeztetésen van a hulladéktörvény módosítása, és heteken belül indulhat a MOHU koncessziós szerződésének újratárgyalása. Egy országos, létesítményszintű hálózati modell az ilyen döntésekhez is objektív viszonyítási alapot adhat.

Szakmai szemmel: erősségek és kérdőjelek

Ami meggyőző

A tanulmány legnagyobb érdeme, hogy a magyar rendszert először ábrázolja egyetlen, települési szintig lebontott, valós közúti távolságokra épülő hálózatként. A szállítási és technológiai kibocsátás egymás mellé állítása ráirányítja a figyelmet a lényegre: a klímahatás döntően a kezelési útvonal megválasztásán múlik. A keleti országrész hiányainak számszerűsítése, a 80%-os tiszántúli arány vagy a k-medoid elemzés pedig konkrét, térképre tehető vitaalapot ad.

Az is figyelemre méltó, hogy a modell feltételezései jól összevethetők a valósággal. A tanulmány 158 ezer tonnás DRS-eltérítéssel számol; a MOHU adatai szerint 2026 első félévében 67 952 tonna italcsomagolás érkezett vissza, ami éves szinten nagyjából 136 ezer tonnát jelent. A nagyságrend tehát stimmel, a rendszer bővülésével a feltételezés reális. (A visszaváltóhelyek száma közben jóval meghaladja a tanulmányban szereplő 2657-et: 2026 júniusában már 5065 pont működött.)

Amit kritikusan érdemes olvasni

Az égetés emissziós tényezője. Az 1,26 kg CO₂e/kg érték egy általános európai adatkészletből származik. A tanulmány nem részletezi, hogy ez tartalmazza-e a kiváltott villamos energia és távhő jóváírását. Ha nem, az égetés relatív hátránya a modellben nagyobb, mint egy teljes rendszerhatárú életciklus-elemzésben. Más irányból viszont a jövőben valós költségek is terhelik majd az égetést: 2031-től várhatóan az uniós kibocsátáskereskedelmi rendszer is kiterjed a hulladékégetésre, ami a költségmodellben még nem jelenik meg.

Az RDF útja. A hazai gyakorlatban az MBT-kben előállított másodlagos tüzelőanyag jelentős része cementgyári együttégetésbe kerül, ahol fosszilis tüzelőanyagot vált ki. A modell az MBT–égető áramokat egységesen az égetési tényezővel számolja; a 2021-es égetői kibocsátásból visszaszámolva az „égető” kategória a közvetlen égetésen túl az RDF-et is lefedi. Ha az együttégetés kiváltó hatását figyelembe vennék, a WTE-forgatókönyv megítélése is árnyaltabb lehetne.

A kihagyott újrahasznosítás. Mivel az anyagában történő hasznosítás életciklus-hatása nincs a modellben, a DRS és a szelektív gyűjtés klímaelőnye alulbecsült. Ezt a szerzők maguk is jelzik.

Belső ellentmondások. Néhány szám nem egyezik a tanulmányon belül. A szállított összmennyiség 2035-ös alapértéke egyszer 7,12, egyszer 7,4 millió tonna. A szöveg szerint a lerakott mennyiség az alapforgatókönyvben „a DRS miatt” csökken, holott az alapforgatókönyv épp nem tartalmaz DRS-t. A szerves frakció 543 403 tonnája a 2021-es vegyes hulladék 20%-a, nem a 2035-re előre jelzett 2,17 millió tonnáé (ami 435 ezer tonnát adna). A Tiszántúlnál a létesítménylista két égetőt tartalmaz, a szöveg mégis az égetők hiányáról ír. A korlátok között a költségmodellezés hiánya szerepel, miközben a cikk nettó jelenérték-számítást is közöl, amely valójában a rendszer költségeinek jelenértéke.

A lerakási cél. Ez a legfontosabb kérdés. A térképes elemzés szerint az együttes átállásnál 501 ezer tonna kerülne lerakóba. A szénmérleg-táblázat lerakói kibocsátásából (818 331 tonna) a 0,838-as tényezővel viszont nagyjából 0,98 millió tonna adódik. Saját becslésünk szerint az évi mintegy 3,5–3,8 millió tonnás települési hulladékhoz viszonyítva az alacsonyabb érték is körülbelül 13–14%-os, a magasabb pedig 25% körüli lerakási arányt jelentene. Bármelyik is áll közelebb a valósághoz, a 10%-os uniós plafon a modell szerint nem teljesül, ami a szerzők fő következtetését erősíti. Hogy miért nehéz a lerakást visszaszorítani ott, ahol olcsó, azt a hulladéklerakási adó európai összehasonlításában mutattuk be.

Legközelebbi létesítmény elve. A hozzárendelés földrajzi optimumot mutat, nem a tényleges, szerződéses és kapacitáskorlátos áramokat. A szerzők ezt korlátként kezelik, és a kapacitástervezést a jövőbeli kutatások feladatának tekintik.

Tágabb összefüggésben

A modell eredményei illeszkednek a hazai statisztikák tágabb képébe. Az Eurostat legfrissebb adatai szerint az ásványi hulladék nélküli magyar újrahasznosítási arány 33,6%, és a lerakás aránya is jóval az uniós átlag felett van, vagyis a települési áramok körforgása messze elmarad a lehetőségektől. A biohulladék oldalán a technológia már működik: a szarvasi biometánüzem megmutatta, hogy a biogáz hálózatba táplálható, de a tanulmány 72 biogázüzemes forgatókönyvéhez a háztartási szerves hulladék tiszta, elkülönített gyűjtése is kell, amelyről egyelőre csak kísérleti tapasztalatok vannak. A régióhatárokon átnyúló áramok kérdése pedig nemcsak hazai jelenség: a határon átnyúló hulladékszállításról szóló elemzésünk szerint az áramok iránya a statisztikai képet is torzíthatja.

Összegzés

A Pannon Egyetem tanulmánya új eszközt ad a magyar hulladékgazdálkodás tervezéséhez: egy olyan hálózati modellt, amely településről létesítményre követi a hulladékot, és forgatókönyvenként számszerűsíti a kibocsátást. A fő üzenetek világosak. A klímahatás döntő része a kezelésnél keletkezik, nem a szállításnál. A biohulladék leválasztása a leghatékonyabb lépés, az új égetőkapacitás a szénmérleg szempontjából rontó tényező. A keleti országrész infrastruktúrája rosszul illeszkedik a hulladékkeletkezés földrajzához. A tervezett intézkedések együtt sem biztosítják a 2035-ös célokat.

A modell néhány feltételezése és belső ellentmondása miatt a pontos számokat érdemes óvatosan kezelni, az irányokat azonban a hazai adatok is alátámasztják. A legfontosabb tanulság talán az, hogy a beavatkozásokat nem egyenként, hanem rendszerként kell megtervezni, és ehhez végre van egy magyar adatokra épülő, nyílt hozzáférésű módszertan.

---

Gyakori kérdések a települési hulladékgazdálkodás hálózati modelljéről

Mit vizsgált a Pannon Egyetem tanulmánya a magyar hulladékgazdálkodásról?

A tanulmány a magyar települési hulladékgazdálkodást dinamikus, többrétegű hálózatként modellezte. A 3154 települést és a kezelőlétesítményeket valós közúti távolságokkal kötötte össze, a mennyiségeket 2035-ig előre jelezte, majd öt forgatókönyvben számolta a szén-dioxid-kibocsátást: alapállapot, biohulladék-leválasztás, visszaváltási rendszer, új égetőmű és a három együttes bevezetése.

Melyik intézkedés csökkenti leginkább a hulladékgazdálkodás kibocsátását?

A vegyes hulladék szerves frakciójának leválasztása és biogázüzemi hasznosítása. A modell szerint ez 2035-ben 516 713 tonna szén-dioxid-egyenértékkel csökkentené a kibocsátást az alapforgatókönyvhöz képest, mert a lerakóban metánt termelő szerves anyag helyett biometán keletkezik. A visszaváltási rendszer 152 056 tonnát takarítana meg, az új égetőmű viszont 195 852 tonnával növelné a kibocsátást.

Miért rosszabb az együttes forgatókönyv, mint a biohulladék-leválasztás önmagában?

Azért, mert az együttes forgatókönyv az új égetőművet is tartalmazza. A modellben az égetés emissziós tényezője (1,26 kg CO₂e/kg) magasabb, mint a lerakásé (0,838), így az égetőkomponens visszaeszi a megtakarítás egy részét. Az együttes átállás 2 024 606 tonnára, a biohulladék-leválasztás önmagában 1 916 768 tonnára csökkentené a 2035-ös kibocsátást.

Mekkora a szállítás szerepe a hulladékgazdálkodás szénlábnyomában?

Nagyon kicsi: 2021-ben a szállítás a rendszer 2 273 293 tonnás kibocsátásának mindössze 0,9 százalékát, 20 812 tonnát adta. A lerakás 59,1, az égetés 32,9 százalékot képviselt. A szállítási kibocsátás 77 százaléka a településeken belüli gyűjtéshez és az MBT-kbe szállításhoz kötődik, vagyis a klímahatás döntően a kezelési útvonalon múlik.

Miért utazik a legtöbbet a hulladék a Tiszántúlon?

Mert a térségben kevés a lerakó, az égető és a mechanikai-biológiai kezelő, ezért a hulladékot más régiókba kell szállítani. A leghosszabb utat Tiszagyenda (307 km), Örményes, Kunhegyes, Túrkeve és Tiszaszentimre hulladéka teszi meg. A modell szerint a tiszántúli települések mintegy 80 százaléka rövidebb úton érhetné el az északkeleti régió MBT-it.

Teljesíti-e Magyarország a 2035-ös uniós lerakási célt a modell szerint?

A modell szerint nem. Az együttes átállás forgatókönyvében a térképes elemzés 501 ezer, a kibocsátási táblázatból visszaszámolva nagyjából 0,98 millió tonna lerakott hulladék adódik. Az évi 3,5–3,8 millió tonnás települési hulladékhoz viszonyítva mindkét érték meghaladja a 10 százalékos uniós plafont, ami a szerzők fő következtetését erősíti.

---

🔗 Hivatalos források és hivatkozások: 👉

• Katona, A. I., Szigetvári, Z., Hegedűs, C., Kosztyán, Z. T., Kurdi, R., Sebestyén, V. (2026): Evaluation of municipal solid waste management measures in Hungary: A dynamic multilayer network framework. Cleaner Logistics and Supply Chain, 20, 100354. DOI: 10.1016/j.clscn.2026.100354 (nyílt hozzáférés, CC BY 4.0)
• Innovációs és Technológiai Minisztérium (2021): Országos Hulladékgazdálkodási Terv 2021–2027

Egységes szerkezet, gyors válaszok: cikkeinket úgy építjük fel, hogy az olvasók és az MI-alapú keresők is könnyen megtalálják bennük a lényeget. A szövegek MI-eszközök segítségével, szerkesztői ellenőrzés mellett készülnek.