Javítható elektronikai eszközök a szemétben: mit mutat a Surrey-i Egyetem brit e-hulladék-kutatása?

A brit hulladékgazdálkodási rendszer rendszeresen leírja azokat a javítható elektronikai eszközöket, amelyek még évekig működhetnének. Ezt állítja a University of Surrey 2026. szeptember 30-án bemutatott kutatása, amely a Business Strategy and the Environment című tudományos folyóiratban jelent meg. A szerzők, Sheeba Pathak (Surrey Business School) és Hajar Fatorachian (Leeds Beckett University) egy önkormányzati hulladékudvart és egy önkéntes javítókávézót, angolul Repair Cafét hasonlítottak össze, majd operációkutatási modellekkel számolták ki, hogyan lehetne a két világot egyetlen rendszerbe kötni.

Az eredmény elsőre meghökkentő: a hulladékudvarba kerülő készülékeknek csak 2–2,5 százalékát ítélik újrahasználhatónak, miközben a javítókávézókba vitt eszközök 78 százaléka megjavítható vagy már meg is javították. Az alábbiakban közérthetően bemutatjuk, mit vizsgáltak, mit találtak, hol erős és hol gyenge a tanulmány, és mit üzen mindez a hazai e-hulladék-kezelésnek.

Röviden: A Surrey-i Egyetem kutatása szerint a javítható elektronikai eszközök jelentős része Nagy-Britanniában a javítás helyett egyenesen a zúzóba kerül: a vizsgált hulladékudvarban csak 2–2,5 százalék jut újrahasználatra, a Repair Café-adatok szerint viszont 78 százalék menthető lenne. A szerzők azt javasolják, hogy a hulladékudvarok elosztó csomópontként irányítsák a készülékeket javítókhoz, és a közösségi javítás kapjon hivatalos szerepet és finanszírozást.

Mit vizsgáltak a Surrey-i kutatók?

A tanulmány három kérdésre keresett választ: miért van szükség az elektronikai hulladék visszagyűjtési láncának számszerű, „formalizált” megtervezésére, a lánc mely pontjain segíthetnek a matematikai optimalizálási módszerek, és hogyan lehet egyszerre olcsó, karcsú és környezetkímélő a rendszer.

Ehhez a kutatók négy forrásból dolgoztak:

• Nyílt adatbázis: az Open Repair Alliance brit adataiból 10 678 javítási rekordot elemeztek 40 termékkategóriában (az adatok 2023 szeptemberéig terjednek).
• Helyszíni megfigyelés: a vezető szerző a Surrey megyei Slyfield Recycling Centre-ben (Guildford közelében) és a guildfordi Repair Caféban végzett úgynevezett gemba-látogatást, vagyis a helyszínen, a munkafolyamatokat követve gyűjtött tapasztalatot, sőt maga is részt vett egy javításban.
• Kormányzati adatok: a brit környezetvédelmi minisztérium (DEFRA) kibocsátási tényezőit építették be a szállítási számításokba.
• Modellek: átrakási (trans-shipment) hálózati modellt, döntési fát elágazás-és-korlátozás (branch-and-bound) módszerrel, sorbanállási elméletet és egy anyagvisszanyerési számítást alkalmaztak.

A kutatás két saját keretrendszerre épül. A PURE (Profitable, Unified, Resilient, Efficient – nyereséges, egységes, ellenálló, hatékony) a stratégiai szintet írja le, a CReW (Circular Reverse E-Waste, körforgásos e-hulladék-visszagyűjtés) pedig az operatívat: háztartások → javítóműhelyek és közösségi alkotóterek (maker space-ek) → anyagvisszanyerő központok → az alapanyagot felhasználó ipar.

Miért kerülnek kukába a javítható elektronikai eszközök?

A tanulmány legtöbbet idézett eredménye két szám szembeállítása. A Slyfield hulladékudvarban a beérkező készülékeknek nagyjából 2–2,5 százalékát tartják újrahasználhatónak, ezeket a megye újra is értékesíti. A többi a partnercégekhez megy: a televíziók egy kenti feldolgozóhoz, a hűtők egy kelet-sussexi üzembe, a kisgépek egy másik kenti feldolgozóba, ahol szétzúzzák őket, és kinyerik belőlük a fémeket.

Ezzel szemben a Repair Café-adatbázis szerint a javítókávézókba vitt tárgyak:

• 50 százalékát a helyszínen megjavították,
• 28 százaléka javíthatónak bizonyult (például alkatrészre vártak),
• 22 százaléka érte el valóban élettartama végét.

A kutatók következtetése: a javítható elektronikai eszközök nem marginális tételt jelentenek, hanem olyan mennyiséget, amelyre érdemes kapacitást tervezni. A brit rendszer ma a „begyűjt és elszállít” logikára épül, a javítás pedig önkéntes, havi néhány órás jószolgálati tevékenység marad, amely nincs összekötve a hivatalos lánccal.

Fontos szakmai megjegyzés, amelyet a cikk olvasásakor érdemes fejben tartani: a két szám nem ugyanazt a sokaságot méri. A Repair Caféba a tulajdonos azt a készüléket viszi el, amelyről maga is úgy gondolja, hogy menthető, és amelyhez ragaszkodik. A hulladékudvarba viszont minden bekerül, a tizenöt éves, összetört nyomtatótól a kiszáradt tintapatronig. A 78 százalék tehát nem jelenti azt, hogy a hulladékudvari tételek 78 százaléka megjavítható lenne. A különbség ettől még beszédes: a valós arány valahol a kettő között van, és biztosan jóval több mint 2 százalék.

Hogy a rendszerből hová „szivárognak el” a készülékek, arról korábban is írtunk: Európa az e-hulladék jelentős részét nem újrahasznosítja, hanem exportálja, gyakran éppen „használt áru” címkével. A brit tanulmány is hivatkozik arra a régebbi adatra, amely szerint 2009-ben a brit e-hulladéknak csak 17 százaléka ment át legális újrahasznosítási csatornán.

Hány év alatt válik hulladékká egy készülék?

A kutatás egyik újszerű eleme, hogy időtényezőt rendel az e-hulladék fogalmához. A Repair Café-rekordok tartalmazzák a gyártási és a javításra érkezés dátumát, így kiszámolható, hány évesen „romlik el” vagy válik feleslegessé egy-egy termék.

Néhány átlagos életkor a javításra érkezéskor:

• fülhallgató: 4,43 év,
• mobiltelefon: 4,54 év,
• tablet: 5,41 év,
• vízforraló: 5,94 év,
• kávéfőző: 7,00 év,
• porszívó: 7,19 év,
• laptop: 7,60 év,
• asztali számítógép: 9,26 év,
• játékkonzol: 11,33 év,
• varrógép: 27,61 év,
• óra: 28,21 év,
• projektor: 30,92 év.

A legtöbb kategória 4 és 8 év között éri el ezt a pontot. A szerzők szerint ez gyakorlati tervezési adat: ahol rövid az élettartam (mobil, fülhallgató), ott gyakoribb gyűjtésre és gyors javítási kapacitásra van szükség, a hosszú életű termékeknél (varrógép, hifi) pedig a szakértelem és az alkatrész-ellátás a kulcs.

A rövid életű, olcsó eszközök problémájáról nemrég részletesen írtunk: a WEEE Forum fast tech felmérése szerint az európaiak 57,9 százaléka tud olyan kütyüről, amely legfeljebb fél évig bírta.

Mit látott a kutató a hulladékudvarban?

A Slyfield Recycling Centre-t a megyei önkormányzat működteti, az üzemeltetést a SUEZ végzi, a telepen 19 ember dolgozik, és nagyjából 40 hulladékfajtát gyűjtenek. A kutató értékáram-térképet (Value Stream Map) készített a telepi folyamatról, amely a karcsú menedzsmentből ismert eszköz: megmutatja, mennyi idő telik el ténylegesen értékteremtő tevékenységgel, és mennyi várakozással.

A megfigyelt folyamat lényege:

• a beérkező tárgyakat kézzel átnézik, és a jónak tűnőket külön területre teszik;
• egyes készülékeken csak egyszerű érintésvédelmi és bekapcsolási próbát (PAT-tesztet) végeznek, vagyis azt nézik, bekapcsol-e;
• a 40 yardos (nagyjából 30 köbméteres) konténereket akkor viszik el, amikor háromnegyedig megteltek – ekkor telefonon hívják a feldolgozó partnert.

A térkép szerint a teljes átfutási idő közel 7 és fél nap, ebből a ténylegesen hozzáadott értéket teremtő munka alig 2 óra 20 perc. A kutató több gyenge pontot is rögzített: a hulladék nem mindig a megfelelő gyűjtőbe kerül, kevés a hely az e-hulladéknak a gyűjtőjárművekben, az egyetlen be- és kijárat torlódást okoz, alig foglalkoznak a bevételi lehetőségekkel és a javítással, a készülékeket pedig gyakran nem védik az időjárástól. Ez utóbbi szakmai szemmel különösen fájó: egy esőben álló, működőképes készülék néhány nap alatt valóban hulladékká válik.

Repair Café: önkéntesekből szolgáltatás?

A guildfordi Repair Café havonta egyszer, a hónap harmadik szombatján, két órára nyit ki. Egy alkalommal 20–30 látogató fér el, mindenki legfeljebb két tárgyat hozhat, sorszámot kap és nyilatkozatot ír alá. Elektronikai javításra 2–3 önkéntes áll rendelkezésre, egy javítás 20–30 percig tart.

A kutatók feltették a kérdést: mi lenne, ha a hulladékudvar a javítható elektronikai eszközöket rendszeresen ide irányítaná? Sorbanállási modellel számolták ki, hogy a jelenlegi havi két óra nagyságrendekkel kevés. A modell szerint a többletigény heti nagyjából 1 300 munkaórát jelentene, ami 40–50 fős, rész- és teljes munkaidős javítócsapatot, napi két műszakot és heti mintegy 13–14 ezer font bérköltséget igényelne, legfeljebb 15 javítóval műszakonként a helyszűke miatt.

A számok részletei a tanulmányban helyenként nem teljesen konzisztensek, ezért érdemes őket nagyságrendi illusztrációként kezelni. Az üzenet viszont világos: ha a javítást komolyan vesszük, az nem önkéntes hobbi, hanem tervezett, fizetett szolgáltatás, amelyhez kapacitás, képzés és finanszírozás kell.

Javítás, alkatrész vagy beolvasztás: a döntési fa

A kutatás azt is modellezte, mi történjen egy készülékkel, amikor beérkezik egy javítóműhelybe vagy alkotótérbe. A döntési fa első kérdése: szétszereljük-e? Ezután négy út nyílik: használat (új vagy más termékben), javítás, továbbküldés anyagvisszanyerésre, vagy ártalmatlanítás. A végén eladás vagy bérbeadás áll.

A szerzők a költséget, a kibocsátást és az időt egyenlő súllyal vették figyelembe, és pontszámokat rendeltek az egyes döntésekhez. Ebben a modellben a legjobb útvonal az lett, hogy a készüléket nem szereljük szét, hanem használatban tartjuk, és inkább bérbe adjuk, mint eladjuk. Fontos tudni, hogy a pontszámok feltételezett értékek, nem mért költségek és kibocsátások, a szerzők ezt maguk is jelzik. A módszer értéke nem a konkrét eredményben, hanem abban van, hogy a döntést átláthatóvá és összehasonlíthatóvá teszi.

A modellezett anyagáramlási hálózatban (háztartások → javítópontok → feldolgozók → felhasználó ipar) a szerzők Excel Solverrel számolták ki a legkisebb szállítási kibocsátású útvonalakat. A választás tudatos: a táblázatkezelő bármelyik önkormányzatnál elérhető, így a módszer könnyen átvehető.

Városi bányászat: mennyi réz rejlik a mobilokban?

A tanulmány külön fejezetet szán a mobiltelefonok anyagvisszanyerésének, amelyet városi bányászatnak is neveznek. Egy sokat idézett iparági becslésre hivatkozva a szerzők szerint az e-hulladékból kinyert fém akár 13-szor olcsóbb lehet, mint a bányászott.

A számítás kiindulópontja, hogy 2029-re 31 millió mobiltelefon iránti keresletet várnak, egy készülék átlagosan 190 gramm, ez összesen mintegy 5 890 tonna. A tömeg nagyjából 40 százaléka műanyag (2 356 tonna), amelynek 20 százalékos visszanyerési aránnyal 471 tonnája hasznosulhatna.

A réznél viszont a cikkben szereplő végeredmény (1,94 tonna, illetve 90 százalékos visszanyeréssel 1,75 tonna) számítási hibának tűnik: a megadott kiinduló adatokból (5 890 tonna készülék, kilogrammonként 206–451 gramm réz) nem tonnás, hanem több száz, sőt ezer tonnás nagyságrend jön ki. A szerzők fő következtetése ettől függetlenül megáll: a másodlagos nyersanyag kiegészíti, de nem váltja ki a bányászatot, a réz pedig a magas visszanyerési hatásfok miatt az egyik legígéretesebb anyagáram.

Mit javasolnak a szerzők?

A tanulmány szakpolitikai javaslatai túlmutatnak a modelleken:

• Gyártói finanszírozású gyűjtés: a kiterjesztett gyártói felelősség (EPR) erősítése, hogy a begyűjtés költségét a forgalmazók viseljék. A tanulmány hivatkozik a DEFRA 2024-es konzultációjára, amelyben több mint 320 szervezet vett részt: 64 százalékuk támogatta a gyártók által finanszírozott háztartási gyűjtést, 76 százalékuk pedig a kötelező visszavételt az online piactereken.
• Hulladékudvar mint elosztó: az udvarok ne csak gyűjtsenek és továbbítsanak, hanem irányítsák a készülékeket a javítás, az alkatrész-kinyerés és az újrahasznosítás felé.
• A közösségi javítás elismerése: a Repair Caféknak és alkotótereknek hivatalos elismerés, finanszírozás és szakképzési támogatás járjon, ne maradjanak elszigetelt önkéntes kezdeményezések.
• Adatalapú tervezés: az önkormányzatok és hatóságok optimalizálási eszközökkel tervezzék a visszagyűjtési hálózatokat.

A vezető szerző a sajtóközleményben úgy fogalmazott, hogy túl sok elektromos terméket nyilvánítanak hulladéknak, mielőtt bárki komolyan megvizsgálná, javítható-e, és hogy a zöldebb működés nem feltétlenül drágább. A javítókávézók szerinte már most megmutatják a lehetőséget, de a jó szándék önmagában nem oldja meg a problémát.

A gyártói felelősség gazdasági logikájáról az amerikai EPR-elemzést bemutató cikkünkben olvashat bővebben.

Szakmai szemmel: erősségek és korlátok

A tanulmány legnagyobb erénye, hogy egyetlen keretben kezeli azt, ami a gyakorlatban szét van szabdalva: a gyűjtést, a javítást, az anyagvisszanyerést és a szolgáltatási kapacitást. A brit szakirodalom eddig jellemzően egy-egy részproblémát (útvonaltervezés, telephelyválasztás) optimalizált. Az is erény, hogy valós helyszíni megfigyelésekre épít, és olyan eszközt (Excel Solver) használ, amely bármely önkormányzatnál elérhető.

A korlátokat a szerzők részben maguk is felsorolják:

• Determinisztikus modellek: a visszaérkező mennyiségek, a lakossági viselkedés és a kapacitás ingadozását a modellek nem kezelik.
• Feltételezett adatok: a szállítási hálózatban és a döntési fában több érték hipotetikus.
• Egy ország, két helyszín: az eredmények a brit szabályozási és intézményi környezethez kötődnek.
• Számítási pontatlanságok: a kapacitás- és a rézszámításban is vannak egymásnak ellentmondó vagy hibásnak tűnő értékek.

Mindez nem teszi értéktelenné a kutatást, de azt jelenti, hogy a konkrét számok helyett a logikáját érdemes átvenni: a hulladékudvar ne a lánc vége, hanem egy elosztópontja legyen.

Mit tanulhat ebből Magyarország?

A hazai helyzet több ponton hasonlít a britre. Nálunk is a hulladékudvar a lakossági e-hulladék fő leadási pontja, és a rendszer elsősorban a begyűjtésre és az anyagában történő hasznosításra van optimalizálva. A javítás itthon is jórészt piaci szervizekre, illetve elszórt közösségi kezdeményezésekre épül.

Néhány kapcsolódási pont, amelyről már írtunk:

• A javításhoz való jog: az EU 2024/1799-es irányelve a javítást vonzóbbá teszi a cserénél, de ahogy a NIM friss tanulmányáról szóló cikkünk mutatja, a fogyasztók sokszor félreértik, mit jelent a gyakorlatban.
• Ösztönzők működnek: Ausztriában a javítási utalvány bevezetése után az első évben több mint 560 ezer elektronikai eszközt javíttattak meg – erről a lecserélés helyett javítást ösztönző osztrák programról szóló cikkünkben írtunk.
• Könnyebb visszavétel: Németország 2026-tól a kis készülékek átvételét az élelmiszerboltokra is kiterjesztette, ahogy azt a német szigorításról szóló cikkünk bemutatja.
• A fiók is hulladéklerakó: a hazai háztartások 83 százalékában van legalább egy használaton kívüli elektronikai eszköz – erről a fiók helyett a gyűjtőpontot ajánló cikkünkben olvashat.

A brit kutatás legfontosabb tanulsága a hazai szakmának talán az, hogy a válogatás minősége dönti el, mi kerülhet vissza használatba. Ha a hulladékudvarban a beérkező, még működő készülékeket fedett helyen tárolnák, egyszerű diagnosztikán túl valódi állapotfelmérésen esnének át, és lenne csatorna, amelyen eljuthatnak egy javítóhoz, a 2 százalék és a 78 százalék közötti rés egy része hazai munkahellyé és megtakarítássá alakulhatna. Ehhez azonban nemcsak lelkes önkéntesek, hanem finanszírozás, szakképzés és a gyártói felelősségi rendszerbe illesztett ösztönzők kellenek. Lakossági szinten pedig a legegyszerűbb lépés: mielőtt egy elromlott készüléket leadunk, érdemes megkérdezni egy szervizt vagy egy javítókávézót.

Gyakori kérdések a javítható elektronikai eszközökről

Mit vizsgált a Surrey-i Egyetem kutatása a javítható elektronikai eszközökről?

A kutatás azt vizsgálta, miért kerülnek hulladékba a javítható elektronikai eszközök Nagy-Britanniában, és hogyan lehetne ezt megelőzni. A szerzők 10 678 Repair Café-javítási rekordot elemeztek, helyszíni megfigyelést végeztek egy Surrey megyei hulladékudvarban és egy guildfordi javítókávézóban, majd operációkutatási modellekkel tervezték meg a gyűjtést, a javítást és az anyagvisszanyerést összekötő rendszert.

Miért ilyen nagy a különbség a hulladékudvar és a Repair Café javítási aránya között?

Részben azért, mert a két szám eltérő sokaságot mér. A hulladékudvarban a készülékek csak 2–2,5 százalékát ítélik újrahasználhatónak, mivel ott minden beérkezik, és jellemzően csak bekapcsolási próbát végeznek. A Repair Caféba a tulajdonosok a menthetőnek gondolt tárgyakat viszik, ezek 78 százaléka javítható. A valós arány a kettő között van, de jóval 2 százalék felett.

Hány év alatt válnak hulladékká az elektronikai eszközök a kutatás szerint?

A legtöbb termékkategória 4 és 8 éves kora között kerül javításra vagy válik feleslegessé. A mobiltelefonok átlagosan 4,54, a fülhallgatók 4,43, a laptopok 7,60 évesen érkeznek a javítókávézókba, míg a varrógépek, órák és projektorok 27–31 évig is kitartanak. A szerzők szerint ez az időtényező segít a gyűjtési és javítási kapacitás tervezésében.

Mit javasolnak a kutatók a brit e-hulladék-rendszer átalakítására?

A kutatók azt javasolják, hogy a hulladékudvarok elosztó csomópontként irányítsák a készülékeket javítókhoz, alkatrész-kinyeréshez és újrahasznosításhoz. Emellett erősítenék a gyártók által finanszírozott gyűjtést, kötelező visszavételt írnának elő az online piactereknek, a Repair Cafék és alkotóterek pedig hivatalos elismerést, finanszírozást és szakképzési támogatást kapnának.

Mennyire megbízhatók a kutatás modelljei és számai?

A modellek logikája használható, a konkrét számokat viszont óvatosan kell kezelni. A modellek determinisztikusak, több bemenő adat feltételezett, és a kapacitás-, illetve a rézszámításban egymásnak ellentmondó vagy hibásnak tűnő értékek is szerepelnek. A tanulmány erőssége inkább az, hogy a gyűjtést, a javítást és az anyagvisszanyerést egyetlen keretben, valós helyszíni megfigyelésekre építve kezeli.

Mit jelent a kutatás Magyarország számára?

A brit tanulság itthon is releváns, mert a hazai rendszer is elsősorban a begyűjtésre és az anyagában történő hasznosításra épül. Ha a hulladékudvarok védett helyen tárolnák a működő készülékeket, valódi állapotfelmérést végeznének, és javítókhoz juttatnák őket, több eszköz maradhatna használatban. Ehhez finanszírozás, szakképzés és a gyártói felelősségi rendszerbe illesztett ösztönzők kellenének.

🔗 Hivatalos források és hivatkozások: 👉

• Pathak, S. – Fatorachian, H. (2026): Operations Research-Based Formalisation and Design of Sustainable Reverse Logistics for E-Waste Supply Chains. Business Strategy and the Environment, nyílt hozzáférésű tanulmány.
• University of Surrey: Britain’s recycling system is writing off electronics that could be repaired (sajtóközlemény, 2026. szeptember 30.)

Egységes szerkezet, gyors válaszok: cikkeinket úgy építjük fel, hogy az olvasók és az MI-alapú keresők is könnyen megtalálják bennük a lényeget. A szövegek MI-eszközök segítségével, szerkesztői ellenőrzés mellett készülnek.